2016. december 23., péntek

Ketrec

Olyan, mintha ketrecbe lennénk zárva, tudod? Vagy biztos csak én érzem így, már nem tudom. Körbe-körbe mászkálunk, keressük azt, amiért még érdemes lehet reggel felkelni az ágyból és végigküzdeni a napot, de sehol semmi. Ezért egymásnak esünk, mert nincs kéznél senki más, akit hibáztathatnánk - kivéve persze saját magunkat, de úgyis egész nap önsajnálatba merülünk, szóval... A lényeg, hogy úgy szar az egész, ahogy van.
   És persze, ne felejtsük el, hogy itt a karácsony. Az ünnep, aminek már csak azért sem lehet semmi értelme, mert a pici Jézuska nyáron született. Az ünnep, ami ma arról szól, hogy mindenki felvásárolja a fél áruházat, közben pedig gondosan úgy tesz, mintha szeretné az egész világot - mert ugye ez a szeretet ünnepe, nem? Kicsit olyan ez, mint a Valentin-nap: ha egész évben szartál a párodra, ezen a napon akkor is elárasztod majd a plüssmackók formájába öltözött szereteteddel, és mindenki heppi. Vagy mondhatnám az anyák napját is. Aki egész kibaszott évben egy mosórongyként kezelte az anyját, annak is elég elmondani egy szép versikét, és minden helyrejön. Másnapig.
   A karácsony viszont... az nem jön ilyen könnyen helyre. Már egy hónappal előtte is ez folyik a csapból; aki annyira kíváncsi rá, mint te, annak is rávarrják a szemhéja belsejére, hogy véletlenül se felejtse el, milyen szar lesz neki ezen az ünnepen, amikor mindenki igyekszik boldog lenni, vagy legalább úgy tenni, mintha az lenne, de neki esélye sincs rá, és képtelen még színlelni is. Mert semmi sincs rendben, mert körülötte senki nem szeret senkit, őt sem szeretik, ő sem mer szeretni. Nem volt boldog soha, ezért nem tudja azt sem, másokat hogyan tegyen boldoggá.
   Ezért aztán végül egyedül fog meghalni, boldogtalanul. Az sem számít, ha karácsony estéjén - mert ilyenkor még a koporsót is szaloncukorral tömik ki, a keresztet is égősorokkal tekerik körbe, a kihűlt, elrothadt kibaszott hullakezembe is csokimikulást kapok, ugye?


A szeretet ünnepe

Van ez az ünnep, amit
sokra tart majd' mindenki.
Én nem értem, hogy miért,
hisz' üres kín az egész.
Minek a sok fényes dísz?
A fájdalmon nem segít.
Akik gyűlölik egymást,
e napokon is fogják.
Egy sebet sem gyógyít be
a szeretet ünnepe.

Krisztus még csak nem is ma
született a világra!
Nem is tudom, hogy mire
számítottam: keresztények!
Miért hiszem még mindig,
hogy logikus itt bármi...
A többi ember amúgy
csak a vásárlásért nyúl.
Biztos csak én keresek
egy kis értelmet ebben.

A testvérem lelépett:
a veszekedéseket
már nem lehet kibírni.
Hogy kéne elviselni?
Mit lehet tenni, mikor
a világ rajtad tipor?
Hova meneküljek itt,
ahol karácsonyozik
az egész világ, mintha
minden pont rendben volna?


2016. december 21., szerda

Oltalmaználak

Legszívesebben minden rossz emlékedet eltörölném,
Hogy mindig mosolyogni lássalak, amíg csak élsz.
Ellopnám az életedből az összes rossz embert,
Hogy ne háborgassák az álmodat minden éjjel.

Visszaadnám azt, akit elvesztettél, pedig szükséged lenne rá,
Befognám a füledet, hogy ne halld, mikor folyton ordítanak rád.
Akármit megadnék, ha rögtön megvédhetnélek,
Valahányszor valami rossz akar történni veled.

Telepakolnám az életedet azokkal a dolgokkal,
Amiktől boldog tudsz lenni, nem számít, mi van.
Hozzád kötözném azokat, akik boldoggá tesznek,
De végleg száműzném, aki egyszer is bántani merne.

Néha talán saját magadtól is oltalmaználak,
Mert, valljuk be, néha teszel hatalmas baromságokat.
Lefognám a kezedet, mikor magadban kárt akarsz tenni,
Befognám a szádat, ha magadról rosszat mernél mondani.


2016. december 20., kedd

Miért?!

Miért nem olyan már semmi,
Mint régen volt?!
Miért nincsenek velem azok,
Akik a kezemet fogták eddig mindig?

Már fogalmam sincs,
Hova tűntek a kedves emlékek,
A véget nem érő nevetések.
Biztos ez a kincs, ami nincs.

Pedig csak pár dolog változott,
Mégis olyan, mintha egy világ
Hullana darabjaira, hogy aztán
Maguk alá temessenek a darabok.

Kihűltek az ölelések,
A mosolyok nem forrók többé.
A nevedet is hiába kiáltom én;
Már nem értjük a másik nyűgjeit.

Sajnálom, de más módot nem látok már:
Nem hiszek benned, istenem,
Most mégis arra kérlek:
Ne hagyd, hogy elengedjük egymást!

Ne hagyd, hogy egymástól elszakadjunk,
S hogy kihűljön a barátságunk!
Ne hagyd, hogy minderről lemondjunk;
Hisz' tudod, hogy egymás mindenei vagyunk..!


2016. december 5., hétfő

Meghalni

Öljetek meg! Vessetek véget
Minden szenvedésemnek!
A fenébe, évek óta nem szabadulok;
Hagyjatok, és végre eltávozok!

Fojtsatok meg! Vagyis inkább ne:
A fulladást nem szeretem.
Amikor nem kapok levegőt, annál
Nincs is rosszabb talán.

Akkor már a vízbefojtás is kiesett, mert
Mindig utáltam, ahogy a víz az orromba sietett.
Különben is sötét van a víz alatt,
Még a végén nem sikerülne leráznom a démonaimat.

Verjetek hát agyon, ha már egyszer... ne is!
Az túl sokáig tart, s amúgy is
Rohadt erős hangom van, hogy verné meg
Az ég: úgyis megsüketülnétek.

Lőjetek akkor széjjel! Ja, mégse jó.
Az túl sok vérrel jár, és nem túl megnyugtató.
Nekem olyasvalami kell, ami gyors, könnyű,
Ez meg - valljuk be - nem mindig ilyesmi allűr.

Na, szúrjatok már le...! Bocs, nem szóltam.
Az is olyasmi, amitől a gyomrom felháborodhat.
Nem akarom, hogy vérbe fagyva találjanak rám.
Megkímélhetném legalább ettől a szenvedéstől szegény anyám.

Égessetek el már akkor, baszki... Ja, ne!
Az piszkosul fáj, és azt nem bírnám el.
Pont elég volt az életemben a fájdalom.
Akkor inkább más halálnemet választok.

Hát mérgezzetek meg! Mégse jó.
A méreg drága, és nem nekem való.
Nem akarom, hogy pénzetekbe kerüljek,
Ahogy azt sem, hogy a saját hányásomban fetrengjek.

Mégis, ha kitaláltátok, hogyan legyen,
Ne temessetek a földbe, mert éltem ott épp eleget.
Egész életemben tonnák nyomták a vállamat,
Legalább holtamban hadd legyek szabad ég alatt.

Viszont, ha ez sehogy se megoldható,
Kénytelen leszek olyat választani, ami visszafordíthatóbb.
Életnek hívják, űzöm már egy ideje,
De még mindig nem jöttem rá, az egésznek mi értelme.

Mi értelme évtizedekig szenvedni,
Utána meg méltóság nélkül eltávozni?
Hadd menjek el már fiatalon,
Hadd ne kelljen tovább kibírnom!


2016. december 4., vasárnap

Tűnj már el!

Sosem volt alkalmam megtanulni, mi is az a boldogság,
Épp ezért nem tudom, hogyan tegyek mást boldoggá.
Szóval ne lepődj meg, ha fájdalmat okoz velem lenned:
Ha valaki, hát én vagyok, aki igazán megértem ezt.

Mert nekem fáj a legjobban, hogy az vagyok, aki;
Egy hibákkal, sebekkel megpakolt, szánalmas valaki.
A szívemet ezernyi repedés csúfítja el, úgyhogy kérlek,
Hagyj el, mielőtt túlságosan elmerülsz ebben az egészben.

Tehát ha még nem tetted, most pakold össze a holmidat,
És menj, mielőtt miattam végleg megégeted magadat.
Nem akarom, hogy te is a pokolba kerülj, ahogy én:
Nem érdemled, hogy számodra is kialudjon a fény.

Velem lenni nem kifizetődő: nem értek az emberekhez,
Nem tudok szeretni, mert nem ismerem a szeretetet.
Mit nem értesz? Tűnj már el, és soha ne is lássalak!
Nem akarom, hogy neked is csak fájdalmat okozzak!


2016. november 29., kedd

Ha tévedek

Tudom! Tudom, hogy
Egy fogyatékos nyomorult vagyok,
Aki folyton lehajtja a fejét, mintha
Az egész világ a vállán nyugodna.

De ha belém látnál, tudnád azt is,
Hogy az életem annyit sem ér, mint
Másnak egy fél napja -
Sajnálom, de én ennyit jelentek csak.

Akármit teszek, maradok ugyanaz az
Értéktelen, eltaposott balfasz,
Aki születésemtől vagyok. Remélem,
Elfelejtesz még idejében.

Mert láthatatlan vagyok, valljuk be,
Az sem emlékszik rám, aki naponta magához ölel.
Nyom nélkül fogok eltűnni a mélyben,
Rövid, szánalmas életemnek fináléja lesz ez.

Engem nem lehet szeretni, ezt te tudod a legjobban:
Tengernyi hibámhoz egy jó dolog sem társult soha.
A saját családom - jogosan - a halálba kíván,
Mert egy önző szemétláda vagyok, semmi más.

Hát csak fordulj meg és hagyj magamra, mert
Ezt érdemlem, tudom, többet nem.
Tükörbe nézni is gyűlölök,
Napról napra, szép lassan megszűnök.

Megszűnök, mert én sem szeretek magamban semmit,
Hogy várhatnám el, hogy bárki velem akarjon lenni?
Nincs semmi, amiért élnem érdemes, így érzem:
És ki mondaná meg, ha tévedek?


2016. november 28., hétfő

Hát nem fura?

Körülnézek, és mintha
semmi sem lenne már ugyanaz.
Te sem szorítod a kezemet,
pedig nemrég még azt hittem,
örökké fogod majd.
Én tévedtem, vagy...?
Biztosan én, mert mindig
így szokott ez lenni:
én tévedek, én hibázok,
épp ezért mindent megbocsátok;
hogy mások is megbocsássanak
majd nekem, ha elbasztam.

De te az ilyesmit nem veszed észre,
mert két külön világban élünk, én és te.
Ha te jobbra, én balra;
két út közül én mindig a
sötétet választom, te a világosat.
Mondd, hát nem fura?
Talán soha nem is kellett volna nekünk
egymás közelébe kerülnünk...
Nem hiszek a véletlenekben,
De miért tette a sors velünk épp ezt?
Miért sodort közel két olyan embert, akik egymásnak
Csak fájdalmat és bánatot okozhattak?


2016. november 6., vasárnap

Ne sírj!

Kérlek, ne sírj! Nem akarlak sírni látni,
Azt akarom, hogy legyél nálam erősebb;
Hogy leküzdd azokat a démonokat, amik
Engem már réges-régen legyőztek.

Szeretnélek megint mosolyogni látni,
Mert erőt mindig a mosolyod adott nekem.
Megint szeretném a nevetésedet hallani,
Hogy a démonaimat a hang elűzhesse.

Csak te szoktál belém lelket önteni;
Az nem lehet, hogy most nekem
Kelljen téged megvigasztalni,
Letörölni arcodról a könnyeidet.


2016. október 20., csütörtök

Gyermeki félelem

Úgy érzem, nem kellene itt lennem;
Elnyom a sok gyermeki félelmem.
Viszont ha elmész, akkor majd
Egyedül lehetek a magányommal.
Hiába is kérnélek, hogy ne menj el:
Tudom, a legfontosabb a te örömed.
Nem tartanálak itt a boldogságod árán,
A bánatodat végignézni nem tudnám.
Úgyhogy már készítem a lelkemet a magányra,
Hogy mielőtt elmész, megszokhassa.
Tudom, nehéz lesz, de túlélem:
Előtted is bőven volt már benne részem.
Tudom, megöl majd, hogy azt kell hazudnom
Mindenkinek, hogy jól vagyok.
De vigasztal a tudat, hogy valahol te már
Boldog vagy, s oldaladon... valaki más.


2016. október 19., szerda

Tudod

Tudod, most az egyszer nem én csesztem el.
Nem én vagyok az most az egyszer,
Akinek a fejét a falba kéne vernie.

Tudod, azt gondoltam, hogy te jobb vagy
Annál, amilyennek a többiek látszanak.
Fogom a fejem: hogy lehettem ennyire vak.

Mert tudod, te sem vagy több, csupán megtévesztőbb,
És elfedte a szemem valami áthatolhatatlan gőz.
Ezért nem tűnt fel, hogy olyan vagy, mint egy fertő.

Durva vagyok? Tudom. Rossz szokásom.
De még ez is jobb szokás, mint a te életfelfogásod.
Nekem végig sokat jelentettél, tudod?

Tudod, eddig tényleg azt hittem, a barátom vagy,
De megint kiderült, hogy az ítélőképességem csak cserbenhagy.
Jobban járok, ha rád egy szót sem pazarlok soha.

Hisz tudod, éjfélig sírtam miattad, pedig az agyam már rég rájött:
Nem érsz annyit, hogy arcomba egyetlen könnycsepp is vésődjön.
Pont annyira becsülsz, mint az összes mellémvetődött.

De tudod, azért csak szidj alaptalanul!
Vádolj azokkal, amik rád igazak! Vigaszul
Még annyit, hogy nem kell félned. Megszabadulsz.

Mivel tudod, már semmit nem várok tőled,
Nem szólok már hozzád, ha te nem kérdezel.
Nincs is mondanivalóm, azt hiszem.

Tudod, ami lenne, azt nem kéne elmondanom,
Mert neked magadtól kéne tudnod.
De mivel gyermeteg és naiv is vagy, inkább hagyom.

Ne zavarjon, hogy én érted szakadékba vetettem volna magam.
Tudod, már nem tenném meg; ezt elszalasztottad.
Bocs, hogy kitárulkoztam és önmagamat adtam.

Ha ezelőtt tudom, hogy szart sem érek neked, talán
Akkor is így teszek, mert nem vagyok más, csak egy nagy szamár.
De esküszöm, soha többé már.


2016. október 9., vasárnap

Az éjszaka csendje

Mindig befelé fordulva szoktam aludni.
   Egy elnyűtt, nyikorgó, de azért még kitartó emeletes ágy teteje az éjszakai vackom. Nagyon régen még alul voltam, az emeletén pedig a bátyám; most édesanyám alszik lent, én fent. Tartós egy emeletes ágy, nem? A fal mellett áll, szóval, ha a jobb oldalamra fordulok, akkor előttem a falvédő szőnyeg, ami az elmállott tapétát fedi. És én minden áldott éjszaka úgy alszom el, hogy félig-meddig összegömbölyödve a gyapjúszerű anyagnak nyomom az arcomat, igyekezve teljesen kizárni mindent, ami a hátam mögött terül el.
   Ugyanis mögülem beszűrődik a fény a redőny résein, és az ablak átengedi a főút zajait, amik éjszaka is csak kicsivel csendesebbek, mint napközben. Alvás közben a hátam mögött terül el minden, ami elrontott engem - a számítógép, aminek a függője lettem; a lakás, amiből legszívesebben menekülnék. Néha a veszekedések is, amikre elalszom vagy épp ébredek. Ha befelé fordulok az ágyamon, és lehunyom a szememet, mintha eltörpülnének ezek a dolgok. A sarokba, amibe ijedt állatként begömbölyödök, nem jut el a fény és a zaj, amitől bármi áron megszabadulnék. Ilyen szempontból az éjszaka csendje megnyugtat engem: nem félek a sötétben. Fölöttem megszámlálhatatlanul sok poszter, rajz, papír, cetli, mozijegy és könyvjelző - azok a dolgok, amik hozzám tartoznak, amik kárpótolnak azért, hogy nincs saját szobám. Az ágyam, és a felette elhelyezkedő plafon az enyémek. Ha más nem is.
   Szóval lehunyom sírástól szúró szemeimet, a párnába fúrom könnyáztatta arcomat, és a takaró alá rejtem oly szégyellt testemet. És a gyűlölt hangok között, amiktől sosem szabadulok, összeszorított foggal azt mormolom magamnak: aludj már el!


2016. október 5., szerda

Bocsáss meg

Ne haragudj, amiért
egyike voltál azoknak, akikért
a világ végére is elmentem
volna, és akiknek
odaadtam mindent, amim
csak volt, ez bármily kevés is.

Sajnálom, hogy megpróbáltam
megszerettetni magam
veled, mikor már tudta a szívem,
hogy ez reménytelen -
tudhattam volna, hogy
engem szeretni soha senki nem fog.

Főleg te nem, akinek nehezebb
a sorsa, mint mindünknek
együttvéve; de azért, ha
egy nap eszedbe jutok majd,
ne a menthetetlen
szerencsétlenre emlékezz.

Ne az az emberi roncs
jusson eszedbe, aki hol
zokogott, hol könnyes szemmel
is másokat nevettetett:
próbálj arra az énemre gondolni,
akinek érdemes volt élni.

Tudom, nehéz, mert már rég nem így van,
hisz körülbelül egy órás korom óta
fölösleges életben lennem, mert
el lettem cseszve, amint megszülettem,
olyan visszavonhatatlanul, mint
ahogy a nap esténként lenyugszik.

De azért bocsáss meg, mikor
már nem lesz előtted a mosolyom,
mikor már nem fogsz emlékezni
semmire, amit elcsesztem az utóbbi
tizenhat évemben, mióta
a szememet legelőször kinyitottam.

Bocsáss meg, ha már úgyis
mindegy; előbb ne, mert elviselni
nem tudnám, ha élve kéne
végignéznem:
talán a boldogságtól még a
szívem is kettéhasadna.


Szánalom

Látom a szemedben a szánalmat, mikor rám nézel,
És jól tudom, hogy abszolút megérdemlem.
Sosem értettem, miért jöttem a világra;
De amit én reméltem, az úgyis lehetetlen lett volna.

Nem kellett volna elhinnem, hogy egyszer boldog is lehetek,
Nem kellett volna bíznom abban, hogy egy nap a barátom leszel.
És nem csak félig-meddig, hanem úgy igazán,
Mint amilyen mesékben van csak talán.

Hiába, mindig naiv és álmodozó voltam,
Ezért bíztam abban is, hogy neked számítottam.
De így már sosem leszek fontos neked,
Akár le is hunyhatnám örökre a szememet.

Azt sem vennéd észre, ha elmaradnék tőletek,
És többé nem mennék sehová sem.
Fel sem tűnne, ha egy nap nem látnál viszont,
A temetésemen sem lehetne letörölni arcodról a mosolyt.


2016. október 3., hétfő

Nem tartott örökké

Régebben azt kívántam: bár meghalhatnék egy napra,
Hogy lássam, ki hogyan reagál a halálomra.
Az, akit évekig a legjobb barátomnak tartottam, vajon
Hullatna-e könnyeket a síromon.

De már tudom a választ, pedig nem haltam meg:
Egyáltalán nem érezne miattam semmit sem.
Neki amúgy is végig láthatatlan voltam, és csak
Akkor kellettem, ha valamit adhattam.

Pedig én azt mondtam, hogy veled szeretnék megöregedni,
És komolyan is gondoltam. És te azt mondtad, te is.
De már látom, hogy, ahogy minden más, ez sem tartott örökké:
Hiába voltam melletted és öleltelek, te elengedtél.

Elengedtél, mert soha nem számítottam neked.
De ne félj, már nem haragszom, én is elengedtem a kezed.
Lehet, hogy még fáj, és sokszor rád gondolok,
De legszívesebben hozzád vágnám síromról a virágot.

Legszívesebben rád ordítanék, mikor elmész mellettem egy szó nélkül;
Legszívesebben elsírnám magam, mikor velem szemben ülsz.
Mert minden hamis barátodat szorosan megöleled,
Rám pedig egy pillantás nem sok, annyit se vetsz.

Úgy tűnik, mit sem ért a sok veled töltött délután,
A sok-sok átnevetett matekunk és kémiánk.
Hogyha a kishúgod megkérdezi, miért nem megyek már,
Vajon azt mondod majd, hogy ez is az én hibám?

Ha tudnád, hogy akármit megtettem volna a barátságodért,
Ha tudnád, hogy nekem egy világot jelentettél,
Vajon törődnél megint velem, vagy ismét elfordulnál,
A sötétben zokogva megint egyedül hagynál?

Sebaj, a válaszod többé már nem számít,
A szívemben harag irántad nincs.
Csak sajnálat és szánalom, mert tudom:
Nem lesz soha hozzám hasonló, igazi barátod.

Nem lesz, aki minden hibáddal együtt is szívéből szeret,
Aki mindig fogja a kezedet és letörli a könnyeidet.
Egy szép napon majd rájössz, mi az igaz barát;
De addig én hiába is mondanám. Mit számít már?

Szóval csak menj, ahogy mindig szoktál, fejjel a falnak,
Állj be a sorba a fél deka sminkeddel és a márkás ruháiddal!
Körülvesznek majd a hazug álbarátok,
De ha a bajban egyedül maradsz, ne engem okolj.

Ha képes vagy megjátszani magadat csak azért, hogy menő legyél,
Akkor rám ne számíts; én inkább maradok a visszahúzódó kisegér.
Inkább maradok önmagam, mert úgy csak olyanok lesznek velem,
Akik nem egy álarcot, hanem ahogy vagyok, úgy szeretnek.

Nekem mindenkinél fontosabb voltál, amióta az eszemet tudom,
De neked én biztos mindig csak egy ostoba kolonc,
Aki félénk, magányos és búskomor, mintha
Ebből a világból napokon belül eltávozna.

De nem kell aggódnod, nemsokára tényleg elmegyek,
Itt hagyom ezt a mocskos világot, ezúttal végleg;
Ha nem holnap, hát jövő héten már biztosan.
Remélem, nem kísértesz majd örök álmomban.

Ne gondolj rám, éld az életed,
Mást nem mondhatok: hozd ki belőle a legtöbbet.
Majd meglátjuk, hogy a pár hétig kitartó, hamis barátokért
Megérte-e, hogy egy semmitmondó tucat légy.


2016. szeptember 24., szombat

Miattad

Miattad nincs önbecsülésem,
Miattad nem tudok aludni éjjel.
Miattad nem bízom senkiben
És miattad hasadt darabokra a szívem.

Miattad nem merek megszólalni,
Miattad szégyellem a létemet is.
Miattad hánykolódok ébren,
Miattad sírok, mikor senki nem figyel.

Miattad mindenről te jutsz eszembe,
Miattad rád örökké emlékszek.
Miattad félek egyedül kimenni az utcára,
Hátha veled találkozom össze majd.

Miattad másra gondolni se tudok,
Miattad mindenkit hozzád hasonlítok.
Miattad senkinek nem tudok megbocsátani,
Miattad egyedül fogok meghalni.


2016. augusztus 26., péntek

Még mindig kísért az árnyékod

Még mindig kísért az árnyékod
Álmatlan, fájdalmas éjszakákon.
Te álmodsz-e rólam vajon?

Elmentél, de ez csak nekem fájt,
Neked boldogság volt talán.
Gondolsz azért néha rám?

Azt mondtad, szeretsz, magadhoz öleltél,
Ujjaid a hajamat érintették.
Miért mondtad, ha nem is szerettél?

Ha valami véget ér, az kezdete valami újnak,
De én azóta sem léptem túl rajtad.
Képes leszek rá valaha?

Te voltál az első szerelmem is,
Nemcsak a legmerészebb álmaim közül az egyik.
Miért, miért nem jelentettem neked semmit?!

Összetört a szívem, még most is érzem
Az egész testemen a repedéseket,
Amik utánad maradtak. És te?

Érzed te bármikor is a hiányomat?
Vagy örömmel keresed az utódomat?
Eszedbe jutok legalább néha?

Még mindig kísért az árnyékod
Álmatlan, fájdalmas éjszakákon.
Te álmodsz-e rólam vajon?


2016. július 25., hétfő

Háromszor álmodtam meg

Háromszor álmodtam rólad életem során.
   Először, mint furcsa idegenről, másodszor, mint életem szerelméről, harmadszor, mint keserédes emlékről.
   Mikor először találkoztunk, furcsa idegen voltál nekem. Nekem, a naiv, jóhiszemű kislánynak, akinek fogalma sem volt arról, milyen szerelem az, ami nem plátói. A szemeidben mosoly bujkált, a nevetésed bezengte a házat. A kezed érdes volt az enyémen, valahogy mégis puha. Ha nem is találkoztunk, álmomban viszontláttalak, de akkor még nem értettem, miért.
   Már nem tudom, mikor szerettem beléd - az is lehet, hogy első látásra, csak akkor még nem vettem észre. De amikor már biztos voltam az érzéseimben, gyötrődtem. Talán láttad, és élvezted nézni a szenvedésemet; talán nem láttad, mert vak voltál. Te más kezét fogtad, míg én egyedül róttam az utcákat, és magam mellé képzeltelek. Te másra vigyorogtál, míg én minden dalban téged hallottalak. Te más utakon jártál, de én belefagytam a pillantásodba, mint egy szitakötő a borostyánba. De álmomban boldog voltam, mert te engem vontál az ölelésedbe.
   De aztán összetört az álomkép, a csillogó fényörvény. Megláttam a valódi arcodat, azt, ami csak áltatott. Megismertelek, és megtudtam, hogy te álarcok mögé rejtőzöl. Jó ember vagy, de maszkokat hordasz. Telesírtam a párnáimat, és rád gondolva aludtam el. Az álmaimban láttam az árnyékodat, ahogy távolodik tőlem - próbáltalak elfelejteni, de az árnyékod azóta is kísért.
   Mióta elfordultam tőled, csak ez a három álmom ismétlődik rólad, és ébren is látlak, de csak fájdalmat érzek a szívemben miattad. Csak sajnállak téged. Nem érek sokat, nem vagyok "jó parti", de az én repedezett, törött, sötét szívem minden dobbanása miattad történt, és sajnállak, hogy végül olyanok mellett kötöttél ki, akik nem éreznek így irántad.
   Háromszor álmodtam meg, hogy velem vagy, mindhármat máshogy, de te közben egy gondolatot sem pazaroltál rám.


2016. június 29., szerda

Bár lenne még

Tudod, te voltál az első igazi szerelmem. De honnan is tudhatnád? Sosem mertem elmondani.
   Azt hiszem, negyedikben kerülhettél a mi osztályunkba. Én főleg alsóban éltem azt a korszakomat, hogy olyannyira félénk voltam, hogy szinte meg sem hallottam, ha beszéltek hozzám, annyira magamba fordultam. Alig mertem megszólalni is. Nem az a lényeg, hogy miért, hanem az, hogy így volt. De, mikor először megláttalak, apukáddal az oldaladon, az osztálytermünk ajtajában ácsorogva és félénken elhebegni pár szót bemutatkozásként, már akkor elkezdtem rólad álmodozni. Rövid, barna hajad volt, és hatalmas, csokibarna szemeid. A mosolyod pedig olyan meleg volt, hogy egy egész osztályteremnyi ember szívét megmelengetted vele. Az enyémet legalábbis mindenképpen.
   Sosem mertem nyitni feléd, ahogy más felé sem. És veled is úgy voltam, hogy alig bírtam elhinni, ha hozzám szóltál. Nem szerettem beszélgetni az emberekkel, a velem egykorúakkal, és azon belül is az osztálytársaimmal meg főleg nem, ezért sokszor csináltam olyat, hogy inkább úgy tettem, mintha meg sem hallottalak volna. Tudod, pösze voltam, és tudtam is róla, ezért beszélni sem nagyon szerettem, és, ha meghallom a kérdésedet, válaszolnom is kell. De nem mertem. Ne kérdezd, miért - ez is egyike annak a rengeteg, megmagyarázhatatlanul fura és nevetséges dolgomnak, amik egy őrültté tesznek néhány ember szemében.
   Egyszer a matektanárunk behozott egy micimackós Tigris-plüssöt egy órára, és elmondta, hogy ő is a tombolán nyerhető dolgok között lesz a farsangi bálunkon. Ezt biztos azért csinálta, mert alig voltak, akik azon az éven el akartak menni a bálra az osztályból, de a plüss annyira csábító volt, hogy többen is meggondolták magukat, és mégis elmentek a bálra. Én nagyon szerettem volna azt a plüssöt; hazafelé menet arról álmodoztam, hogy már a karomban viszem. El is mondtam anyának, és elmentem a bálra, pedig sosem akartam. Aztán a bálon már ott álltam a sor elején a tombolás standnál, mikor láttam, hogy téged kísérnek be az asztalok közé, hogy válaszd ki, mit szeretnél. És elvitted Tigrist. Piszkosul haragudtam rád, és legszívesebben elloptam volna tőled azt a plüssöt, de nem tehettem semmit.
   Emlékszem, volt egy osztálytársam, egy A nevű lány, akivel valamiért összebarátkoztunk. Ez azért volt fura, mert előtte és utána is hideg és lekezelő volt velem, de volt egy korszakunk, amikor barátok voltunk, egész szünetben együtt lógtunk. Előtte is voltak ilyen jellegű barátságaim hozzá hasonló lányokkal, de talán vele működött is volna a dolog, ha nem lett volna egy A nevű fiú az osztályunkban, aki oviban is csoporttársam volt, és szinte rám csimpaszkodott. Egy idegesítő, infantilis, elkényeztetett kocka volt, az is maradt mindig, de mikor beférkőzött a mi kettősünkbe, és velünk kezdett játszani szünetekben, minden elromlott. Ügyesebb volt a játékokban, amiket játszottunk, mint én, és ekkor már A - a barátnőm - valódi jelleme is megmutatkozott. Ők ketten egyébként nagyon összeillettek: egyformán szívtelenek és számítók voltak, és ezt nem azért gondoltam így, amit akkor műveltek velem.
   Így történt, hogy egy nap nem bírtam tovább, felmutattam nekik a középső ujjamat és otthagytam őket. Odamentem az igazi barátaimhoz, akik talán nem voltak annyira menők, mint A, épp ezért akartam elkerülni tőlük - de nem ez volt az egyetlen eset, amikor rá kellett jönnöm, hogy jobban járok a hozzám hasonló, népszerűtlen barátnőkkel, mintha fel próbálnék kapaszkodni a klikkek között. Ők, V és L, a barátnőim kérdezgették, hogy miért sírok. Rettenetesen gyenge voltam ilyen szempontból, pár másodperc elég volt hozzá, hogy könny szökjön a szemembe a megbántottságtól, és hiába küzdöttem ellene - mert közben már láttam, hogy A és A bemennek az aulába, mikor még tart a szünet, és bizonyára beköpnek az osztályfőnökünknek, hogy csúnyát mutattam és "csúnyákat" mondtam. Mintha ok nélkül tettem volna.
   Úgy emlékszem, leültem egy padra, kicsit távolabb a barátnőimtől, még mindig szipogva. A szemem sarkából láttam, hogy észreveszel és elindulsz felém. Legszívesebben elsüllyedtem volna, mert tudtam, milyen szánalmasan festek, ezért lehajtottam a fejemet, hogy ne láss. Te odaértél hozzám és kérdés nélkül leültél mellém. Barátságosan tudakoltad, hogy miért sírok. Én a fejemet ráztam, tiltakoztam; nem akartam bevallani, hogy ilyen szánalmas dolog miatt bőgök. Végül muszáj volt elmondanom, és te... Te hű maradtál magadhoz.
   A sorrendre már nem emlékszem, fogalmam sincs, melyiket csináltad előbb, de tudom, hogy azt mondtad, ne sírjak, aztán otthagytál, és elindultál az udvar vége felé, ahol addigra már ott volt A és A. Visszajöttél, aztán bevittél az aulába, hogy megkeressük az ofőnket és bevédj engem. Nem is értettem, hogy lehetsz velem ennyire rendes, mikor én soha nem voltam veled kedves, sőt. Végül megúsztam, nem kaptam az ofőtől semmit. De lehet, hogy előbb az aulába mentünk, és te csak aztán osztottad ki A-ékat. Én meg végig csak egyetlen, erőtlen "köszi"-t bírtam kinyögni, mert nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyet tesz értem, ennyire önzetlenül.
   Mikor vége lett a szünetnek, és besípoltak, hiába akartam, nem tudtam elkerülni A-ékat. A fiú A - neki volt nagyobb pofája kettőjük közül, bár ezt nehéz eldönteni - közölte velem, igyekezve baljóslatúnak tűnni, hogy szerencsém volt, hogy L ott volt, vagy valami ilyesmit. Ekkor végre sikerült elmosolyodnom.
   Mikor ezt otthon elmeséltem, anya győzködött, hogy valamivel háláljam meg, ha már akkor és ott annyira nyámnyila voltam, hogy rendesen megköszönni sem bírtam. Ezért karácsonyra fűztem neki gyöngyből egy karácsonyfát, becsomagoltam egy kis papírba és ráírtam, hogy L-nek. Mikor szünetre kellett menni, utoljára a teremben maradtam, és bedobtam a táskájába úgy, hogy senki sem látta. Azért kellett ráírni a nevét, hogy tudja, hogy az az övé, és nem véletlenül ejtette bele valaki a táskájába. Reméltem, hogy titok marad.
   Egy ofői órán az volt a feladat, hogy megbeszéljük, ki kivel mi jót tett, vagy kivel mi jót tett valaki. Erre te jelentkeztél, és közölted, hogy valaki a táskájába rejtett egy gyöngyből fűzött karácsonyfát. Magamban majdnem meghaltam, de mikor óra után pár lány odajött hozzám, és megkérdezték, miért adtam neked ajándékot - mert tudták, hogy csak én tudok az osztályból gyöngyöt fűzni -, letagadtam.
   Anyukám minden győzködése és érvelése ellenére sem hittem el, hogy szeretsz engem. Nem nyitottam feléd, nem mertem odamenni hozzád soha, hiába rágta anya a fülemet érte. Anya egyébként nagyon kedvelt téged az elbeszéléseim alapján, tudtad?
   És én éveken keresztül nem jöttem rá, hogy szerettél. Nem jöttem rá abból, hogy folyton kértél tőlem kölcsön tollat, mikor neked is volt valójában, és miért "felejtetted el" visszaadni, hogy másnap nekem kelljen visszakérnem tőled. Nem jöttem rá, mikor mindig te kérdezted a legtöbbször, hogy mi a bajom, amikor sírva fakadtam - és ez az általános iskolás éveim során sokszor megtörtént. Nem nyitott fel a szememet az sem, ahogy azok a barátságos, barna szemeid rám néztek. Vak voltam, és ezenkívül olyan félénk is, hogy, ha tudom, akkor sem mertem volna bevallani neked, én hogy érzek.
   Aztán hetedik vagy nyolcadik osztályban már elhidegültem tőled, talán pont a tehetetlenség érzése miatt, és mert miután feladtad a próbálkozást nálam, folyton más lányokkal láttalak, és alig szóltál hozzám. Ez már végképp megerősítette azt az érzésemet, hogy nem szeretsz - főleg, hogy akkor is így éreztem, amikor egyértelmű jeleket adtál rá, hogy tetszem neked -, ezért még elutasítóbb lettem veled, és szinte észre sem vettük egymást. Hibát követtem el... az idő múltával még jobban eltávolodtál tőlem, én pedig hagytam, mert egy vak, gyáva idióta voltam - mint azóta is.
   Elballagtunk. Nem is láttalak, nem búcsúztam el tőled, te sem tőlem, mikor én leléptem anyáékkal haza. Nem is kerestelek, pedig lehet, vártad volna, hogy elbúcsúzzak. De nem tettem.

Pár hónappal ezelőtt eszembe jutottál. Megint álmodozni kezdtem rólad, mint annyi éven át minden nap. Láttam a Facebookon az új profilképedet, és bár sokat változtál, a szemeid ugyanazok maradtak. Csak talán már kevesebbet mosolyogsz - rám régebben folyvást mosolyogtál azzal a pimasz, barátságos vigyoroddal. Nem tudom, mert más középiskolába kerültünk, pedig egy ideig esélyes volt, hogy osztálytársak leszünk. Most azt kívánom, bár azok lehetnénk. Bár lenne még közünk egymáshoz. Bár ne lennék egy elcseszett idióta. Bár megláttam volna, mekkora csoda vagy.
   De én nem vagyok csoda, és az élet sem az. Ez az oka, hogy nekünk soha nem volt jövőnk. Mert hiába vagy te egy fénysugár a sötétségben - én a sötétségre ítéltettem, ezért nem lesz hozzád soha közöm. Mert nem is érdemelnélek meg.


2016. június 28., kedd

A válasz rajtad múlik

Ez az a történet, amit a legnehezebb elmesélnem.
   Nincs benne remény, sem szerelem, sem dicsőség. A boldog befejezések ideje is lejár lassan. Olyan érzés kerít a hatalmába, mintha csak elpazarolnám a napjaimat.
   Így hagytál el engem. Már nincs erőm színlelni. Ez volt az, ahogy mi szerettük egymást - remény, dicsőség nélkül. Talán csak a szerelem volt meg benne, de mire elég az? Elveszi az eszünket, megőrjít.
   Hajnali két óra van, de nem tudok aludni; csak forgolódom. Valamilyen gondolat nem hagy nyugodni. Én hagytalak cserben? Bűnösnek kéne éreznem magam, vagy fittyet hánynom az ítéletekre? Látnom kellett volna a végét, mikor elkezdtük? Tudtam, hogy vak vagyok, és ezzel te nyertél. Kiragadtad a lelkemet a rideg éjszakába - és bármennyire ismertem a sötétséget azelőtt, veled ismeretlennek, veszélyesnek tűnt, s az is volt. Vége kellett volna, hogy legyen, de nem ért véget, mert elloptad a szívemet és a lelkemet. Felborítottad az életemet és megrontottad a céljaimat. A szerelem vak, de ezt csak akkor tudtam meg, mikor az irántad érzett szerelmem vakított el.
   Megcsókoltalak és fogtam a kezed, nem törődve vele, hányszor löktél el. Veled álmodtam, veled nevettem, veled sírtam, veled szerettem. Ismerlek jól, az illatodat ezer közül is felismerném. Beléd estem. Már nem tagadhatom.
   Ha úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, talán el tudok aludni. Akkor elhitethetem magammal, hogy túlléptünk ezen. Hogy nem én hagytalak el. Hogy nem az én hibám volt.
   Ha bármi megtörténhetne, azt hiszem, egy kevés halált, de egy kevés életet is szeretnék.
   A mennyország lenne a hely, ahova elmehetnénk együtt, ha sikerülne megváltoztatnom téged. De ez már elúszott, és különben is: milyen szerelem az, ahol nem azt szeretem, aki vagy, hanem azt, aki lehetnél? A mennyországban boldogok lehetnénk, úgy, ahogy ezen a világon sosem. A pokol meg… azt hiszem, oda tartozunk igazából mindketten. Ha meghalnánk, talán mindketten a pokolba, talán mindketten a mennybe jutnánk, bármennyire valószínűtlen is az utóbbi. Csak ez a két opció van - nélküled nem megyek sehova, és téged sem engedlek elhagyni engem.
   Akkor viszont az élet maradt. De milyen a mi életünk egymás nélkül, mondd? Életnek hívják még azt? Halál vagy élet, de mi van, ha én veled akarom őket? Ha meghalunk, együtt lehetünk - de ha élünk, csak ketten érhetjük el, hogy megint együtt lehessünk. Én nem akarok nélküled meghalni, de, ha nem vagy itt, hogy vehetnélek rá, hogy együtt haljunk meg?
   Az az utolsó lehetőség, hogy megint egymás kezét fogjuk.
   De továbbra sem látom a kiutat erről a sötét helyről, és nem látom a jövőmet se. Vajon képes leszek szembenézni a holnappal?
   A válasz rajtad múlik.

2016. június 26., vasárnap

Ha egy dolgot kérhetnék

Ha egy dolgot kérhetnék egy nagylelkű dzsinntől,
Nem pénzt, szépséget, boldogságot vagy világbékét kérnék.
Arra kérném: bújjon a gondolataid közé és árulja el:
Mire gondoltál, amikor a szemeimbe néztél.

Boldogságot, szégyent, vágyat vagy haragot éreztél-e,
Ami miatt el kellett árulnod a bizalmamat?
Mit tettem, amiért annyira meggyűlöltél,
Hogy úgy döntöttél: a szívemet megtöröd, közben édesen mosolyogva?

Hagytad, hogy évekig csak rólad álmodozzak,
Nem bántad, hiányodtól mennyire szenvedek.
Azóta persze már rég késő; ami számított, elmúlt...
De mégis érdekel: miért kellett ezt tenned velem?

Nem tudom, mi lehet az érem feléd eső oldalán,
Vagy, hogy téged miért nem érdekeltek soha az érzéseim.
De, míg téged az én szemszögem soha nem foglalkoztatott,
Addig én azért, hogy érthesselek, megadtam volna bármit.

Sebaj, kedves, ez is elmúlik lassan, mint a világon minden más is!
A szívem már gyógyul, és hagyd, hadd csituljon el
A többéves epekedés, sok új sebhely után!
Vannak szerelmek, amiket csak egyvalaki érez...

S vannak, amik nem teljesedhetnek be soha,
Amik nyom nélkül szállnak az égbe.
Ne bánd most már, kedves, vége van örökké.
A hullámvasútra nem engednek fel minket még egyszer.