Mindig befelé fordulva szoktam aludni.
Egy elnyűtt, nyikorgó, de azért még kitartó emeletes ágy teteje az éjszakai vackom. Nagyon régen még alul voltam, az emeletén pedig a bátyám; most édesanyám alszik lent, én fent. Tartós egy emeletes ágy, nem? A fal mellett áll, szóval, ha a jobb oldalamra fordulok, akkor előttem a falvédő szőnyeg, ami az elmállott tapétát fedi. És én minden áldott éjszaka úgy alszom el, hogy félig-meddig összegömbölyödve a gyapjúszerű anyagnak nyomom az arcomat, igyekezve teljesen kizárni mindent, ami a hátam mögött terül el.
Ugyanis mögülem beszűrődik a fény a redőny résein, és az ablak átengedi a főút zajait, amik éjszaka is csak kicsivel csendesebbek, mint napközben. Alvás közben a hátam mögött terül el minden, ami elrontott engem - a számítógép, aminek a függője lettem; a lakás, amiből legszívesebben menekülnék. Néha a veszekedések is, amikre elalszom vagy épp ébredek. Ha befelé fordulok az ágyamon, és lehunyom a szememet, mintha eltörpülnének ezek a dolgok. A sarokba, amibe ijedt állatként begömbölyödök, nem jut el a fény és a zaj, amitől bármi áron megszabadulnék. Ilyen szempontból az éjszaka csendje megnyugtat engem: nem félek a sötétben. Fölöttem megszámlálhatatlanul sok poszter, rajz, papír, cetli, mozijegy és könyvjelző - azok a dolgok, amik hozzám tartoznak, amik kárpótolnak azért, hogy nincs saját szobám. Az ágyam, és a felette elhelyezkedő plafon az enyémek. Ha más nem is.
Szóval lehunyom sírástól szúró szemeimet, a párnába fúrom könnyáztatta arcomat, és a takaró alá rejtem oly szégyellt testemet. És a gyűlölt hangok között, amiktől sosem szabadulok, összeszorított foggal azt mormolom magamnak: aludj már el!
Egy elnyűtt, nyikorgó, de azért még kitartó emeletes ágy teteje az éjszakai vackom. Nagyon régen még alul voltam, az emeletén pedig a bátyám; most édesanyám alszik lent, én fent. Tartós egy emeletes ágy, nem? A fal mellett áll, szóval, ha a jobb oldalamra fordulok, akkor előttem a falvédő szőnyeg, ami az elmállott tapétát fedi. És én minden áldott éjszaka úgy alszom el, hogy félig-meddig összegömbölyödve a gyapjúszerű anyagnak nyomom az arcomat, igyekezve teljesen kizárni mindent, ami a hátam mögött terül el.
Ugyanis mögülem beszűrődik a fény a redőny résein, és az ablak átengedi a főút zajait, amik éjszaka is csak kicsivel csendesebbek, mint napközben. Alvás közben a hátam mögött terül el minden, ami elrontott engem - a számítógép, aminek a függője lettem; a lakás, amiből legszívesebben menekülnék. Néha a veszekedések is, amikre elalszom vagy épp ébredek. Ha befelé fordulok az ágyamon, és lehunyom a szememet, mintha eltörpülnének ezek a dolgok. A sarokba, amibe ijedt állatként begömbölyödök, nem jut el a fény és a zaj, amitől bármi áron megszabadulnék. Ilyen szempontból az éjszaka csendje megnyugtat engem: nem félek a sötétben. Fölöttem megszámlálhatatlanul sok poszter, rajz, papír, cetli, mozijegy és könyvjelző - azok a dolgok, amik hozzám tartoznak, amik kárpótolnak azért, hogy nincs saját szobám. Az ágyam, és a felette elhelyezkedő plafon az enyémek. Ha más nem is.
Szóval lehunyom sírástól szúró szemeimet, a párnába fúrom könnyáztatta arcomat, és a takaró alá rejtem oly szégyellt testemet. És a gyűlölt hangok között, amiktől sosem szabadulok, összeszorított foggal azt mormolom magamnak: aludj már el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése