Évek óta egyfolytában menekülök Valóság elől. A rideg, fájó, kiábrándító, elviselhetetlen, kibírhatatlan Valóság elől. De tudod, ő annyira gyors és erős, én pedig olyan lassú, gyenge és erőtlen vagyok. Csetlek-botlok, zihál a mellkasom, a szívem a torkomban kalapál, és hiába rohanok teljes erőmből, valójában csak vánszorgok. Valóság lazán lépdel mellettem, néha még meg is fordul, hogy hátramenetben haladhasson előttem és engem fürkészhessen azokkal az éjfekete, fénytelen szemeivel. Szorosan becsukom a szemem, és inkább vakon botorkálok tovább, csak ne kelljen látnom őt. Valóság leírhatatlanul ocsmány. Tudom, ha ránézek, darabokra hullok.
Feladom a küzdelmet, és inkább lekuporodom a földre. A kedvenc dalaimat dudorászom, a dalszövegüket mormolom. Valóság gúnyos hangon megszólal. Görcsösen a fülemre szorítom a kezem, de érzem, hogy a fájdalom összeroppant. Torkom szakadtából éneklek, és a legutóbb látott filmre, a nemrég olvasott nagyszerű könyvre próbálok gondolni - bármire, csak Valóság ne furakodjon be a fejembe.
Vakon és süketen is érzékelem, hogy közelebb lépett hozzám, mert annyira hideg körülötte a levegő. Már egy zongorát képzelek magam elé, és a billentyűk tapintását az ujjaimon.
Nekem csak ilyen rozoga mentsváraim vannak. Nincs jó barát, aki fogná a kezem; akinek a hangját felidézhetném, hogy elterelje a figyelmemet Valóságról. Nincs ember, akinek a karjaiba menekülhetnék előle. Csak én vagyok ebben a végtelen éjszakában - és Valóság.
Évtizedekig maradok így, a földön kuporogva, behunyt szemmel, befogott füllel. Nem látom, de tudom, hogy a hajam már régen megőszült; érzem, mély ráncok barázdálják a bőrömet. Szemeim vaksik, lábaim olyan erőtlenek, hogy már ha akarnék, sem tudnék talpra állni. De az a jéghideg sötétség, ami Valóságból árad, még mindig a csontjaimig hatol.
Aztán egyszer csak feladom. Elfáradtam. Elég volt már. Leeresztem a kezemet, és a szememet is kinyitom. Kár küzdeni. Felnézek Valóságra. Hallgatom a gúnyolódását. Érzem, hogy patakokban folynak a könnyeim, és szinte biztos vagyok benne, hogy elveszítem az eszemet. Mintha miriádnyi apró szilánkra hullanék szét. A hideg földre fekszem.
Úgy halok meg, ahogy éltem. Észrevétlenül. Csendesen. Értelmetlenül. Üresen. Remény nélkül.
Feladom a küzdelmet, és inkább lekuporodom a földre. A kedvenc dalaimat dudorászom, a dalszövegüket mormolom. Valóság gúnyos hangon megszólal. Görcsösen a fülemre szorítom a kezem, de érzem, hogy a fájdalom összeroppant. Torkom szakadtából éneklek, és a legutóbb látott filmre, a nemrég olvasott nagyszerű könyvre próbálok gondolni - bármire, csak Valóság ne furakodjon be a fejembe.
Vakon és süketen is érzékelem, hogy közelebb lépett hozzám, mert annyira hideg körülötte a levegő. Már egy zongorát képzelek magam elé, és a billentyűk tapintását az ujjaimon.
Nekem csak ilyen rozoga mentsváraim vannak. Nincs jó barát, aki fogná a kezem; akinek a hangját felidézhetném, hogy elterelje a figyelmemet Valóságról. Nincs ember, akinek a karjaiba menekülhetnék előle. Csak én vagyok ebben a végtelen éjszakában - és Valóság.
Évtizedekig maradok így, a földön kuporogva, behunyt szemmel, befogott füllel. Nem látom, de tudom, hogy a hajam már régen megőszült; érzem, mély ráncok barázdálják a bőrömet. Szemeim vaksik, lábaim olyan erőtlenek, hogy már ha akarnék, sem tudnék talpra állni. De az a jéghideg sötétség, ami Valóságból árad, még mindig a csontjaimig hatol.
Aztán egyszer csak feladom. Elfáradtam. Elég volt már. Leeresztem a kezemet, és a szememet is kinyitom. Kár küzdeni. Felnézek Valóságra. Hallgatom a gúnyolódását. Érzem, hogy patakokban folynak a könnyeim, és szinte biztos vagyok benne, hogy elveszítem az eszemet. Mintha miriádnyi apró szilánkra hullanék szét. A hideg földre fekszem.
Úgy halok meg, ahogy éltem. Észrevétlenül. Csendesen. Értelmetlenül. Üresen. Remény nélkül.
