Ha egy dolgot kérhetnék egy nagylelkű dzsinntől,
Nem pénzt, szépséget, boldogságot vagy világbékét kérnék.
Arra kérném: bújjon a gondolataid közé és árulja el:
Mire gondoltál, amikor a szemeimbe néztél.
Boldogságot, szégyent, vágyat vagy haragot éreztél-e,
Ami miatt el kellett árulnod a bizalmamat?
Mit tettem, amiért annyira meggyűlöltél,
Hogy úgy döntöttél: a szívemet megtöröd, közben édesen mosolyogva?
Hagytad, hogy évekig csak rólad álmodozzak,
Nem bántad, hiányodtól mennyire szenvedek.
Azóta persze már rég késő; ami számított, elmúlt...
De mégis érdekel: miért kellett ezt tenned velem?
Nem tudom, mi lehet az érem feléd eső oldalán,
Vagy, hogy téged miért nem érdekeltek soha az érzéseim.
De, míg téged az én szemszögem soha nem foglalkoztatott,
Addig én azért, hogy érthesselek, megadtam volna bármit.
Sebaj, kedves, ez is elmúlik lassan, mint a világon minden más is!
A szívem már gyógyul, és hagyd, hadd csituljon el
A többéves epekedés, sok új sebhely után!
Vannak szerelmek, amiket csak egyvalaki érez...
S vannak, amik nem teljesedhetnek be soha,
Amik nyom nélkül szállnak az égbe.
Ne bánd most már, kedves, vége van örökké.
A hullámvasútra nem engednek fel minket még egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése