2017. szeptember 28., csütörtök

Álmomban úgy öleltél

Álmomban úgy öleltél, hogy éreztem a tested melegét,
Éreztem az illatodat - mintha valóban ott lennél!
Aztán felébredtem, és megint egy világ állt közénk,
És ez így van rendjén; így is marad mindörökké.

Álmomban úgy öleltél, hogy elhittem, velem vagy;
Hogy lehet köztünk valami, s te is úgy érzel irántam.
De mikor felébredtem, tudtam, hogy nem így van:
A valóságban csakis én epedek el teutánad.

Álmomban úgy öleltél, hogy elhittem, megérdemlem:
Azt is, hogy öleljenek, és azt is, hogy szeressenek.
De utána felébredtem, és megint odalett a hitem,
És, azt hiszem, nem is találom már meg sohasem.

Álmomban úgy öleltél, hogy egésznek éreztem magam,
Mint az egész nyomorult életemben talán még soha.
Mondd, mit csinálsz másképp, mi más benned annyira,
Hogy mindig sikerül összeraknod a darabjaimat?

Álmomban úgy öleltél - kérlek, ne kelljen felébrednem!
Soha többé nem akarok már ébren létezni - nélküled.
Ha álom kell ahhoz, hogy megfoghasd a kezem,
Akkor már tudom, mit kell tennem, hogy örökre veled legyek.


2017. szeptember 15., péntek

Miért kísértetek?

Miért kísértetek még mindig, ennyi idő után is?
Az egyikőtöket elfelejteném, de egyre csak üldöz,
A másikótokért elepedek, de sosem lesz az enyém,
A harmadiknak meg már csupán a fájó emléke üdvös.

Elárulnátok, miért és hogyan raboltátok el a lelkemet?
Neked sosem lett volna szabad, mert nem vagy méltó rá,
Neked azért nem, mert örökre csak fájó remény maradsz,
Neked meg azért, mert gyerek voltam akkor, mégis azóta fáj.

Mondd, miért kísértesz, te áruló, szívtelen, üres ígérgető?
Mit ártottam neked, hogy el kellett venned minden hitemet?
Mivel érdemeltem ki, hogy ellopd a maradék naivitásomat
És hogy megbélyegezd az egész nyomorult életemet?

Szólalj már meg, te távoli, örökké elérhetetlen csoda!
Ugye tudod, hogy te vagy a világomban minden fény?
És, hogy amikor összeért a kezünk, azt hittem, meghalok?
Gondolsz egyáltalán rám, csak ezredannyit, mint rád én?

Hova tűntél? Mikor léptél csak úgy ki az életemből?
Miért vitted el az egyetlen tiszta, önzetlen szerelmemet?
Veled boldog voltam, mert gyerekként még nem tudtam,
Hogy nekem nem lesz részem heppi endben sohasem.


2017. szeptember 7., csütörtök

Elég már!

Már századszor mondom el,
De mindenki csak legyint;
Nem hallják a vergődésem,
Vagy őket nem is érdekli.

Elég volt, már duplán is elég!
Csak hagyjatok békén végre!
Nem kell több szenvedés!
Elég volt belőle egy életre!

Mondhatod, hogy gyenge vagyok,
Azt is, hogy a semmin szenvedek.
Akkor én gyenge jellem vagyok.
Nem is érdekel, csak legyen már vége!

Nem számít, ha őrület az egész:
Azt is leszarom, ha őrült vagyok,
Nekem teljesen mindegy az egész;
Nem éltet más, csak a halálom.


2017. augusztus 29., kedd

Szomorú, de gyönyörű

 - Miért mindig ilyen szomorúakat énekelsz?
   A lány összerezzent. Ezidáig azt hitte, egyedül van, erre a másik csak úgy ott terem mellette és neki szegezi ezt a kérdést.
 - Tessék? - ráncolta a szemöldökét gyanakodva. Saját maga előtt is zárkózott volt, és sosem érezte jól magát emberek társaságában, mert az emberek csak fájdalmat tudtak okozni. Nem kicsit megzavarta a nyugalmát a kisfiú és a kérdése. Mintha betolakodott volna a személyes terébe.
 - Ne haragudj - szabadkozott a gyerek. - A szomszédban lakom, és mikor az udvaron vagyok, folyton hallom, hogy énekelsz. Szomorú dalokat szoktál, vagyis én még nem hallottam tőled vidámat. Miért?
   A lány nem válaszolt.
 - Szomorú vagy? - erősködött tovább a másik.
   És ha igen, akkor mi van? - futott át az agyán. Mit érdekel? - akart felelni. Kopj le! - mondta volna legszívesebben. De már belefáradt, hogy takargassa a gondolatait és az érzéseit. És végső soron egy idegen előtt ledobni az álarcaidat olyan, mintha egy letakart tükörben nézegetnéd magadat.
 - Igen - sóhajtotta beletörődve.
 - Miért?
 - Mondták már, hogy sokat kérdezel? - szegezte neki a kérdést.
 - Gyakran - vont vállat amaz. - Szóval?
 - Mi szóval?
 - Miért vagy szomorú? - ismételte meg.
   A lány megdörzsölte az orrát. - Csak úgy.
 - Csak úgy vagy szomorú?
 - Aha.
 - Mióta?
   A lánynak ezen gondolkodnia kellett egy kicsit. Hirtelen nem emlékezett egyetlen percre sem az életében, amikor boldog lett volna. - Szerintem én így születtem - mosolyodott el szomorkásan.
 - Hogyhogy? - tátotta el a száját a kisfiú.
 - Nem tudom.
 - Utálom, mikor valaki ezt mondja nekem - durcázott. - Anyu is folyton ezt mondja, ha kérdezek valamit.
 - Talán azért, mert az anyukádat is folyton az őrületbe kergeted a kérdéseiddel... - mondta őszintén a lány.
 - Miért, téged az őrületbe kergetlek? - kapott az újabb alkalmon, hogy kérdést tehessen fel.
 - Annyira nem - nézett rá szórakozottan a lány. A gondolatai már azon jártak, hogy végre megint egyedül lehessen. Kopjon már le a fiú, és hagyja őt, hadd főjön a saját levében, ahogy mindig.
   Hallgattak egy kicsit, majd a fiú láthatóan ismét összeszedte a bátorságát a kérdezősködéshez.
 - Na, szóval miért vagy szomorú?
 - Már mondtam, hogy csak úgy! - vágta rá a lány idegesen.
 - Jó, akkor mi járt a fejedben, mielőtt idejöttem?
   A lány lehajtotta a fejét. Azon gondolkodott, mit írjon majd a búcsúlevelébe, mielőtt öngyilkos lesz. De ezt csak nem mondhatta meg a kisfiúnak, aki elevenebb volt, mint ő valaha is! Sőt, ez a megfogalmazás így nem is volt pontos: a kisfiú élő volt, mert élt. A lány már nagyon régóta nem. Talán akkor halt meg, mikor megszületett, vagy akkor, mikor megfogant - ezt nem tudta volna megmondani.
 - Egy dalszöveg - vágta rá ehelyett.
 - Egy szomorú dal szövege? - ragadta meg a lényeget azonnal a gyerek.
   A lány hitetlenkedve rázta a fejét, de egy halvány mosoly játszott az ajkán. - Igen, szomorú dalé.
 - Elénekled nekem?
   A lány a gondolatra is elvörösödött. - Én... én nem tudok úgy énekelni, hogy tudom, hogy hallja valaki.
 - Akkor befogom a fülemet - ajánlkozott, és a fülére helyezte a kezét.
   A lány kínjában elnevette magát. Tudta, hogy a fiú valójában hallhatta őt, és csak azért fogta be a fülét - vagyis tett úgy -, hogy ő ne legyen lámpalázas, de mégis elmúlt a félelme. Lehunyta a szemét, azt képzelte, hogy egyedül van, és énekelni kezdett.

Mikor fiatal voltam és féltem az Úrtól,
Anyám néha egy dalt énekelt nekem.
Egy dallamot, amit egy megszentelt helyen tartok,
Mert tudom, hogy nem lesz hosszú az életem.

Arról a helyről szól, ahova akkor távozunk,
Mikor az időnk itt a Földön lejárt:
Egy gyönyörű helyről, amit Mennynek hívunk,
Létezik? Kérlek, Istenem, imádkozom, hogy létezzen hát!

Mert egykor ez a vidék földi Paradicsom volt,
Nem láttál mást, csak zöld dombokat.
De most csak acél és tégla és korom,
Így hát inkább pokolnak tűnik nekem csak.

És minden nap több és több szenvedést hoz,
És minden éjszaka csend és félelem;
És felébredek a hangodra mély álmomból,
De nem vagy itt: Miért nem vagy itt velem?

Így hát most lefekszem aludni,
Imádkozom az Úrhoz; kezébe ajánlom lelkemet.
Hadd haljak meg, mielőtt felébredek megint,
Így az Úr elviheti lelkemet!

És akkor talán végre megtalállak majd
A Paradicsom gyönyörűségének közepében,
És nem halálról, hanem életről énekelsz majd...
Hát nem lenne jó ez? Hát nem lenne jó ez?

Lélegzetvisszafojtva várta, mit mond a kisfiú, de nem tudta meg.
 - Kisfiam, merre vagy?! - hangzott a bosszús, türelmetlen anyuka hangja a szomszéd kertből.
 - Jaj, ne haragudj, de mennem kell! - csapott a homlokára és pattant fel a gyerek. - Majd még találkozunk!
   Már nem fogunk, gondolta keserűen a lány, de nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. Csalódott volt, hogy nem tudta meg, mit gondolt az énekéről a másik.
 - Ja, egyébként gyönyörű volt! - kiabált vissza a kisfiú, mikor már a két udvart elválasztó kerítésen lévő lyuk előtt állt, amin valószínűleg átbújt idefelé jövet. - Szomorú, de gyönyörű.
   Ragyogó mosoly terpeszkedett a lány arcán, és nem bírta megállni, hogy ránevessen a fiúra. Az visszanevetett, majd lehajolt és átmászott a résen a kerítés alatt.
   A lány megvárta, míg a fiú biztonságosan eltávolodik, aztán elővett a zsebéből valamit. Tudta, hogy a szülei még sokáig nem jönnek haza, a testvére pedig úgysem fogja hiányolni még egy ideig. Boldog volt. Mosolygott, ahogy pillantása a kés pengéjére esett. Mindig tudta, hogy nem sírva fog meghalni - már nagyon régóta csak a halált remélte az élettől. Majdhogynem nevetett az örömtől.
   Nem akarta megvárni, amíg egy újabb pofont kap az élettől. Egy boldog pillanatában akart meghalni. Semmi más nem számított. Végül nem írta meg a búcsúlevelet, amit az utóbbi időben fogalmazgatott gondolatban. Nem baj, úgyis kimaradna belőle valami. Sőt, egyáltalán nem is tudná szavakba foglalni azt, hogy miért. Egyszerűen azért, mert túl sokáig tartana. Könnyebb lenne azt leírnia, hogy miért nem tette ezt meg eddig.
   Még mindig mosoly játszott az ajkán, amikor a vér spriccelni kezdett a csuklójából, és akkor is, amikor egy idő után a keze lehanyatlott. Boldog volt a halálban, mert végre, egész életében először ott volt, ahova valójában tartozott.


Lullaby

2017. július 1., szombat

Már nem akarlak

Végignézel rajtam, ahogy ott állok az ajtóban, és rájövök: gyűlölöm a pillantásodat érezni magamon.
   Eszembe juttatja azt az időszakot - azokat az éveket -, amikor vágytam a tekintetedre. Amikor semmit nem szerettem volna jobban, mint azt, hogy úgy nézz rám, ahogy én rád. A sok hazugságodat, amit én mind szentírásnak vettem. A megannyi hamis ámítást, félrevezetést, csak neked vicces poént, mindent.
   Ki akarom törölni az életemből azokat az éveket. Téged is. Bár sose találkoztunk volna! Úgy talán még naivabb és befolyásolhatóbb lennék, de mindenképp boldogabb és kiegyensúlyozottabb. És több hitem lenne a férfi nemben.
   Legszívesebben ledörzsölném az összes bőrt a testemről, csak hogy ne érezzem magamon az ujjaid érintésének nyomát - az ujjaidét, amik ki tudja, hol jártak öt perccel azelőtt. Kitépném a hajamat az utolsó szálig, mert annyiszor hozzányúltál, és emiatt kócosnak, mocskosnak, tisztátalannak érzem. Lekaparnám az ajkaimat, hogy visszacsináljam az első és a második csókomat, mert azokat neked adtam. Hihetetlen, hogy még ezt a drága csodát is hagytam, hogy elrontsd és bepiszkítsd. De legfőképp talán a szívemet, az agyamat és a szemeimet tépném ki.
   A szívemet azért, hogy soha még csak eszébe se jusson megint szerelmesnek lenni. Se beléd, se másba ezen a világon; mert valahányszor megtette, csak mélyebbre taszított és egy újabb tőrt döfött a lelkembe.
   Az agyamat azért, hogy végre ne kelljen emlékeznem rád és a tengernyi mocskodra. Hadd legyek már egyszer felhőtlenül boldog, hadd ne felhőzzék el a gondolataimat olyan emlékek, amik hozzád kötődnek, te szégyentelen, lelketlen, szívtelen hazug! Én a legszebb dolognak hittelek az életemben, a fenébe is, de mint kiderült, a legszörnyűbb vagy!
   A szemeimet azért, hogy ne lássalak többé. Ne lássam az arcodat, se az öntelt, gúnyos, lenéző vigyorodat, a tiszta érzelmekre vak szemeidet..!
   Már nem akarlak, tudod? Teljes szívemből szerettelek, veled terveztem el a jövőmet, le sem tudtam törölni a vigyort az arcomról, ha megdicsértél, megcsókoltál, megöleltél, az öledbe kaptál, rám nevettél. Minden éjszaka a te arcoddal a lelki szemeim előtt aludtam el. Te öleltél álmomban. Azt próbálgattam, hogyan hangzik a keresztnevem a te vezetékneveddel. Elhittem, mikor azt írtad, szeretsz. És később, miután megtudtam, hogy azt te poénnak szántad, és jót röhögtél rajta a testvéremmel, még akkor is reménykedtem. Még akkor is szerettelek. Szánalmas, mi? Már én is tudom. Már felnyílt a szemem.
   Most viszont mindössze csak annyit szeretnék, hogy minél kevesebbet kelljen látnom téged, hallanom a hangodat, egy légtérben lennem veled. Nem megy a sebek begyógyítása, ha minden nap felszakítod őket a megjegyzéseiddel. Nem megy az emlékek eltörlése, ha minden nap látom azt, akitől származnak.
   De még csak azt sem mondhatom, hogy gyűlöllek. Szánalom is több van bennem irántad, mint utálat. Igen, valójában tényleg sajnállak főleg. Nekem sosem lesz senkim, ez nyilvánvaló - de így boldogabb vagyok. Te viszont egész életedben olyanokkal fogod körülvenni magadat, akik csak ágymelegítőnek jók. Egyszerűen azért, mert neked erre van igényed. És, ha engem kérdezel, ez sajnálatra méltóbb, mint egy életnyi megérdemelt egyedüllét.


2017. május 28., vasárnap

Drága Isten!

Drága Isten! Remélem, megkapod ezt a levelet,
S imádkozom, hogy jobbá tudd tenni a helyzetet idelent.
Nem arra kérlek, hogy levidd a sör árát, hiszen
A sok embert, akit a saját képmásodra teremtettél meg,
Egyre csak éhezni látom, mert nem kapnak eleget
Enni Istentől... Nem tudok hinni benned.

Drága Isten! Ne haragudj, hogy zavarlak, de
Úgy érzem, hogy a hangomat hangosan és tisztán kéne
Hallatnom. Mindünknek kevesebb könnyre volna szüksége!
És a sok embert, akit a saját képmásodra teremtettél meg,
Látom küzdeni az utcákon, mert nem tudnak dűlőre
Jutni Istenről... Nem tudok hinni benned.

Drága Isten! Nem tudom, feltűnt-e, de a neved
Sokszor előfordul ebben a könyvben, amit mi, őrült emberek
Írtunk; vetned kéne rá egy pillantást! És a sok ember,
Akit a saját képmásodra teremtettél meg, még mindig hiszi: ez
A sok szemét igaz. Nos, én tudom, hogy nem az, ahogy te
Is tudod, drága isten... Nem tudok hinni benned.

Drága Isten! Bocsásd meg, hogy folyton kételkedek,
De hol voltál, amikor megölték a lelkemet?
Miért hagytad, hogy akaratom ellenére is éljek, miközben
A sok ember, akit a saját képmásodra teremtettél meg,
Kiirtotta a jókat a sorai közül, és a gonoszokat emelte fel?
Miért kellett ezt végignéznem? Nem tudok hinni benned!


Dear God

2017. május 7., vasárnap

Csak álom vagy

Te vagy az angyal, aki a karjaiba zárt
És megmutatta, mi a mennyország.

Te vagy a csillag, amire elég ránéznem,
És reményt ad, csak mert ott van előttem.

Te vagy a napsugár, ami fényt visz
Az életembe, mikor besötétedik.

Te vagy a hős, aki a kezét nyújtva
Kihúzott a sárból, mikor már feladtam.

Te vagy a hang, ami némán is rávesz:
Ne adjam fel, mert érdemes még élnem.

Te vagy az ok, amiért képes vagyok
Sötét reggeleimen kikelni az ágyamból.

És te vagy a remény is, ami éltet és erőt ad,
Hiába tudja az agyam, hogy csak álom vagy.


Feldaraboltok..!

Annyira belefáradtam már, tudod?
Engem ez mindenestül felemészt.
Nem bírom! Köztük nem választok!
Csak ők maradtak nekem; ne kérd,
Hogy válasszak közülük, mert akkor
Én, biztosan tudom, kettészakadok.

Arról a kevésről, amiről azt hittem,
Valóban az enyém, már kiderült rég,
Hogy valójában álom volt, több nem.
Azt a kevesemet, amim maradt még,
Hagyd meg nekem, ha létezel, isten,
Mert már így is csak miattuk élek.

Habár, ha a halálom a célod, akkor
Elárulhatom: nagyon jó úton jársz.
Mert hogy egyikükkel sem vagyok
Igazán, de mindkettejüknek csalódást
Okozok, na, ez szép lassan megfojt,
És így napról napra csak haldoklom.

Egyiküktől egyre távolabb sodródok,
Alig beszélünk, azt is vitatkozva.
A másikat emiatt lassan megutálom,
Mert őt okolom, pedig nem tehet róla.
Akárhonnan nézném, sehogy se jó;
Akkor lesz vége, ha a talpam feldobom.


2017. április 24., hétfő

Egy öngyilkos búcsúlevele

Drága... mindenki!
Hogy mi a baj?
Az emberek különböző, ferde pillantásokkal szoktak illetni, amikor erre azt válaszolom, minden, vagy azt, hogy könnyebb lenne felsorolni azt, hogy mi nem baj; pedig ez az igazság.
Hogy mi bajom van? Az, hogy a halálomat várom a leginkább ebben az életben. Hogy már nem élnek bennem célok, álmok, vágyak, remények. Hogy már nincs lelkem, és a szívem is csak dobog, de egyébként megszűnt élni. Hogy gyűlölök tükörbe nézni, mert felfordul a gyomrom a látványomtól. Hogy egész nap olyan tevékenységeket végzek, amik lefoglalják az agyamat, mert csak akkor nem gondolok arra, hogy mennyire gyűlölöm magam - és hogy mennyire fölösleges kinyitnom reggelente a szememet és felülnöm az ágyban. Hogy ha el is tudok aludni, olyan rémálmok kínoznak, amik után ugyanolyan fáradt leszek, mintha ébren töltöttem volna az éjszakát. Hogy ezek a rémálmok legtöbbször csak a valóságot idézik fel.
Próbálom a jót látni, de a jóból túl kevés van, és napról napra fogyadozik vagy épp távolabb sodródik tőlem az a kevés is. Próbálom azt csinálni, amit szeretek, de ez nem mehet így a nap huszonnégy órájában, és valahányszor egy pillanatra elbambulok, mázsás súllyal szakad rám a rengeteg emlék, félelem meg általam elkövetett hiba és ostobaság, amiket nem tudok kiverni a fejemből, akárhogy próbálom.
Valamelyik nap azt mondtam, hogy rajtam legfeljebb már csak egy kiadós amnézia segíthetne. De tévedtem. Az emlékeim, az életem - ezek a dolgok már rávetették magukat a lelkemre, és addig vagdosták, ütötték, ráncigálták, tépdesték, marcangolták, kínozták, ölték, míg végül már csak egy fájó, fekete könnycseppeket vérző seb maradt a helyén, amit semmi és senki nem tud begyógyítani. Egy dolgot leszámítva. Az pedig a halál.
Kiábrándító? Tudom; az összes döntésem és gondolatom az; én magam is az vagyok és voltam mindig.
Elkeserítő? Tudom. Sőt, nálam jobban senki nem tudja, mennyire. De hé, a puszta létezésem ténye is az. Az egész lényem egy nagy csalódás.
Túl negatív? Ugyan, kérlek. Csak reális. Bár nekem aztán nem kell mesélni arról, hogy a valóságnál nincs nagyobb keserűség.
Ostobaság? Annak, aki boldog, biztosan. De nem véletlenül mondták egyszer, hogy az élet talán nem való mindenkinek. Én ezek közé tartozom. Semmilyen jó tulajdonságom nincs. Semmiben nem vagyok jó, tehetséges vagy épp hozzáértő. És nincs jövőm. Aki rám azt mondja, hogy érdemes élnem, az vagy nem ismer engem, vagy még nálam is ostobább és őrültebb.
Szóval engem nem kell siratni. Nem mintha bárki is így tenne majd, de azért mondom. Vagy, ha mégis siratna valaki, az szeretném, ha tudná, hogy én akarom így. Én akarok meghalni. Nem. Tudjátok, mit? Ez így nem egészen pontos megfogalmazás. Nem meghalni akarok, hanem élni nem. Ez az élet, ez a világ, ez az idő nem nekem való. A halál valójában rohadtul ijesztő gondolat számomra. De meghalni csak az tud, aki élt valamikor, nem? Nos, én egész életemben legfeljebb három-négy évben éltem, mert a létezés nem egyenlő az élettel. Én valójában inkább olyan ember akarnék lenni, aki soha nem is élt. Úgy könnyebb lett volna, nemcsak nekem, hanem mindenkinek, akihez közöm volt. De azért leginkább mégis nekem, hiszen akkor nem ismertem volna meg soha a remény, a viszonzatlan szerelem és szeretet, az összetört szív, a csalódás, az árulás és az értelmetlen vergődés fogalmát. Tehát összességében már csak az az egy bizonyos, klisés kívánságom van: bárcsak soha meg sem születtem volna! Bárcsak én is egy lettem volna a nem tudom, hány sperma közül, amelyiknek egyszerűen nem sikerült. A halálon magán kívül viszont még attól is félek, hogy a halálom sem lesz elég a felejtéshez.
Mondanám, hogy isten veletek, de mind tudjátok, hogy mi a véleményem Istenről, ha létezik... Egyébként meg nevetnem kell, ha belegondolok, hogy a szüleim minden bizonnyal azt hiszik, hogy puszta lázadásból lettem ateista. Mindegy. Szóval inkább vigyázzatok magatokra, és ügyeljetek, hogy soha, semmiben még csak ne is hasonlítsatok arra az elviselhetetlen, kívül-belül rusnya, önző, empátiától teljes mértékben mentes, millió fogyatékkal élő, életképtelen és életre érdemtelen, tehetségtelen, értéktelen, érzelmekre és azok kifejezésére alkalmatlan, sötét lelkű és hideg szívű szörnyetegre, aki én voltam.
A soha viszont nem látásra!
Egy öngyilkos lány


2017. április 18., kedd

Milyen furán

Milyen furán festhetünk így,
ahogy egyik percről a másikra
felvidítjuk a másikat akár
a legapróbb hangulatváltozásunkkal.

Vagy akkor, amikor pont
elvesszük a másik minden csepp
életkedvét, csak mert nekünk
épp nincs erőnk az élethez.

Mind tudjuk, hogy ez egyszer
a vesztünket okozza,
mégsem engedjük el egymás
kezét - mert megéri a kockázat.

Egymásnak köszönhetünk
millió nevetést, mosolyt,
boldog percet; szóval ne mondja senki,
hogy csak az család, aki vérrokon!