2018. június 22., péntek

De nem tehetem

Ha tehetném,
Ha élnék még,
Ha merném,
Ha itt lennél,

Megölelnélek,
S nem engednélek:
Maradnék veled,
Amíg csak lélegzem.

Nem számítana semmi,
Csak veled lenni:
Az utolsó napig,
Akár a végítéletig is.

De nem tehetem:
Már rég nem élek,
Álmomban sem merem,
S nem vagy itt te sem.

Hát elengedlek.
Lehunyom a szemem.
Már te sem leszel nekem...
Már nem fáj semmi sem.


2018. június 18., hétfő

Még mindig rólad álmodom

Álmomban egy fekete éjszakában támolyogtam,
Mikor előttem egy sötét alak körvonalait láttam.
Kérdésemre, hogy ki ő, válaszolni sem méltatott:
Odalépett hozzám, s gyengéden magához szorított.

Hiába sikított a maradék eszem, hogy meneküljek,
Hogy abban az ölelésben többé meg ne pihenjek,
Az a jól ismert illat könnyedén magába szippantott,
És lehunyt szemmel hallgattam azt a lágy hangot.

Kérdezlek hát: mi a te titkod? Hogyan csinálod:
A történtek ellenére még mindig rólad álmodom?
Mit tettél velem, mondd, hogy ennyi idő elteltével
Még mindig a te neveddel az ajkamon riadok fel?


2018. május 27., vasárnap

Az egyetlen fény

Napról napra próbálom magam
felkészíteni arra, hogy egy nap
útjaink majd elválnak végleg,
úgy, hogy sohasem érinthettelek.

De mondd, hogy élhetném túl
azt, hogy az érzés, ami felülmúl
mindent, amit valaha éreztem,
nem lehetett érzésnél több sosem?

Hogy élhetném túl, hogy már
végleg csak az álmaimban vársz
kitárt karokkal, széles mosollyal,
megnyugtató, boldogító illatoddal?

Félre ne érts: pontosan tudom, hogy
most sem lehet köztünk semmi. Viszont
nem állok készen arra, hogy látni se
láthassalak, a közeledben se lehessek.

Nyilván, akkor is távol vagyok tőled,
amikor épp ott állsz mellettem;
és te akkor sem látsz meg engem, mikor
csak két lépés választ el egymástól.

De nekem még ez is több, mint
a fájó, mindent betöltő semmi!
Hát arra kérlek, Istenem, ha létezel,
ne vedd el az egyetlen fényt a létemben!


Pszichológusomnak

Csak mosolygok azon, ahogy próbálsz segíteni,
Mert pontosan tudom: rajtam már nem tud senki.
De ha bárki tudna is, az biztosan nem te lennél:
Ez a vadidegen, számomra közömbös személy.

Akinek hatalmában állna visszarángatni onnan,
Ahova már nagyon rég lezuhantam, az leszarja,
Aki meg szeretne visszarángatni, nem képes rá,
Mert nem is állhat hatalmában; túl kevés hozzá.

De ha elég hatalmas lennél is, hogy megments,
Akkor sem tudnál, hisz a kitárulkozás nem megy.
Ha akarnék, se bírnék kinyögni egy őszinte szót,
Így csak összehordok neked magamról minden jót.

Nehogy csak megsejtsd, hogy élőhalott vagyok,
Nehogy rájöjj, hogy menthetetlen már ez a roncs!
Eljátszottam neked, hogy egész ember, ép elme,
Egész lélek vagyok, aki nem is szorul segítségre.

Könnyebb így mindenkinek. Rendben van ez így.
Nem jár jól, aki engem próbál meg összeragasztani.
Csak összeragadnak az ujjai, míg végül megbénul,
És hozzám hasonlóan többé már ő sem mozdul.
 
 

Hajnal óta

Hajnal óta csak ébren forgolódtam;
Mit csinálhatsz, azon gondolkodtam.
Vajon az idődet épp szőke vagy barna
Lánnyal múlattad?


Virág a sírodra

Kesernyés félmosollyal pillantok rád.
Hogy vagy, kérdezem. Rég láttalak!
Minden rendben veled? Mi újság?
Jól érzed magad ott, ahol most vagy?

Hetek óta próbáltam már eljutni odáig,
Hogy végre meglátogathassalak téged.
De csak nem értem rá egy élethosszig,
Hogy végre egy jót beszélgessek veled.

Nem is jöttem üres kézzel ám hozzád!
Ha jól emlékszem, az árvácska a kedvenced.
Nélküled nem ugyanolyan már a világ;
Bocsásd meg, ha téved az emlékezetem!

Ó, szóval már megint levegőnek nézel?
Hagyod, hogy ismét én beszéljek csak?
Fájna, ha mutatnál valami apró jelt?
Valamit, ami kicsit megnyugtathatna?

Jó. Legyen akkor így. De csak hogy tudd,
Még mindig rohadtul haragszom ezért!
Nélküled minden csupán kihűlt hamu,
Minden nap megmászhatatlan, havas bérc.

Már könnyek patakzanak az arcomon,
Mire feltápászkodom a kereszted mellől.
Búcsúzóul végigsimítok a sírfeliratodon;
Megint szenvedést hoz felém a lágy szellő.

2018. május 6., vasárnap

Anya!

Anya! Talán te vagy az egyetlen, aki jól ismer,
és mégis csodaként fogja fel a világrajövetelemet.
S ma elérkezett az anyák napja, de a virág drága,
ezért futotta ajándékként csak ilyen ócskaságra.

Anya! Tudom, kimutatni nem igazán szoktam,
de attól még végtelenül hálás vagyok, hogy vagy.
Ámulok is szüntelen, hogy mit meg nem teszel értem
úgy, hogy közben semmit nem is vársz cserébe.

Hogy hány órát ücsörögtél ott velem a hintában,
miközben a lakótelepet szórakoztattuk Kormoránnal.
Hogy hányszor kísérgettél a zeneiskolába, pedig,
lássuk be, nem tudok valami profin zongorázni.

Hogy mennyit pazaroltad rám a szeretetedet,
amit valószínűleg egyáltalán meg sem érdemeltem.
S hogy hányszor okoztam neked csalódást,
te mellettem mégis milyen töretlenül kitartottál.

Anya! Bánod, hogy abból az aranyos kisbabából
nem lett más, csak ez a nagypofájú, hálátlan ló?
De neked úgyis mindig a kisgyermeked leszek,
és ez ellen (ördögi kacaj) semmit sem tehetsz.

Anya! Remélem, egy nap piszkosul gazdag leszek,
hogy legalább egy részét visszaadhassam neked
mindannak a szépnek és jónak, amit tőled kaptam
a, remélem, még sokáig tartó anya-lánya éveink alatt.

Persze aztán valószínűleg úgyis csóró maradok,
de attól még te, anya, remélem, mindig tudni fogod,
hogy én téged, amíg csak levegőt lélegzem,
tiszta szívemből - ha van még olyanom - szeretlek!


2018. május 1., kedd

Egy másik ismerős dallam

Ismét egy régóta ismert dallam csendül fülemben,
ami emlékek tíz- és százezreit riasztja fel bennem.
Legszívesebben elrohannék, mert elsírom magam,
ha azok az ősrégi emlékek most elözönlik az agyam.

De késő, mert már bevillant egy könnyed kislány,
aki számára nem létezett sem fájdalom, sem talány.
Aki csak szökdécselt fel s alá, közben dudorászott,
és még nem volt végérvényesen magába zárkózott.

Már bevillant az a kislány, s ahogy nevetett édesen,
de már akkor is csak a sarokba húzódott, szerényen.
Még nem nézett ferde szemmel erre a sötét világra,
sőt, ő azt hitte, benne csak fényt és édeset találhat.

Hitt a szerelemben, Istenben, a boldog befejezésben;
tervezte, hogy a szerelmétől majd hat gyereke lesz.
Hitte, hogy a barátai tényleg a barátai; bízott magában
akkor is, ha néha, sőt, gyakran, túl nagyot koppant.

Kár volt belegondolnom, hogyan lett ebből a lányból
az a roncs, aki ma a tükörből visszanéz rám, távolról.
Hiszen már egy roncsnak is az árnyéka vagyok csak:
a mosolyom üres héj, a nevetésem erőltetett vacak...


2018. április 22., vasárnap

Temetésedre

A hiányod még mindig annyira fáj!
Szavak nem fejezhetik ki ezt a kínt.
Megadnék bármit, csak láthatnám
Azt a barázdált, kedves arcot megint.

Bár láthatnálak, csak még egyszer,
Bár elmondhatnám, amit nem tudtam.
Papa, hallasz, ugye? Miért mentél el?
A te nevetésed mégis mivel pótoljam?

Ha akármit kívánhatnék egy dzsinntől,
Azt hiszem, sőt, tudom, mi lenne az.
Azt kérném: hadd kezdjem a legelejéről!
Hadd kezdjem az egészet tiszta lappal!

Hadd üljek le veled csak úgy beszélgetni,
Hadd öleljelek meg úgy, ahogy még sosem.
Hadd írjak neked egy olyan levelet, amit
El is olvashatsz még ebben az életben...


2018. április 16., hétfő

Egy ismerős dallam

Megcsapja a fülem egy túlságosan ismerős dallam,
amit már hosszú-hosszú évek óta nem hallottam.
Egyetlen pillanat alatt annyi emléket juttat eszembe,
hogy könnyek ezrei kezdik szúrni a szememet.

Eszembe jut, hogy egykor gondtalanul suhantam
egy autóban, amiben csak nevetést hallhattam.
Világok rohantak el mellettem az ablakon túl,
egy olyan helyen, amit semmi felül nem múlt.

Eszembe jut, hogy egykor egész ember voltam,
és éltek még bennem remények; sőt, álmodoztam!
Ezernyi álmot szőttem az életemről, a jövőmről:
akkor még szépnek tűnt mindaz, ami ma felőröl.

Eszembe jut, hogy azt hittem: gondtalan a családom,
és hogy nem láttam, hogy mindez csupán álom.
Én nem láttam hibát, egészen addig a sötét napig,
ami után többé nem láttam fényt, vagy csak alig.

Aztán csak megrázom a fejem, és befogom a fülem;
ne halljam többé ezeket a fájó, nem múló ütemeket!
A múltat sem átkölteni, sem eltörölni nem tudom;
azt a kisgyermeket már soha vissza nem hozom.