2018. május 6., vasárnap

Anya!

Anya! Talán te vagy az egyetlen, aki jól ismer,
és mégis csodaként fogja fel a világrajövetelemet.
S ma elérkezett az anyák napja, de a virág drága,
ezért futotta ajándékként csak ilyen ócskaságra.

Anya! Tudom, kimutatni nem igazán szoktam,
de attól még végtelenül hálás vagyok, hogy vagy.
Ámulok is szüntelen, hogy mit meg nem teszel értem
úgy, hogy közben semmit nem is vársz cserébe.

Hogy hány órát ücsörögtél ott velem a hintában,
miközben a lakótelepet szórakoztattuk Kormoránnal.
Hogy hányszor kísérgettél a zeneiskolába, pedig,
lássuk be, nem tudok valami profin zongorázni.

Hogy mennyit pazaroltad rám a szeretetedet,
amit valószínűleg egyáltalán meg sem érdemeltem.
S hogy hányszor okoztam neked csalódást,
te mellettem mégis milyen töretlenül kitartottál.

Anya! Bánod, hogy abból az aranyos kisbabából
nem lett más, csak ez a nagypofájú, hálátlan ló?
De neked úgyis mindig a kisgyermeked leszek,
és ez ellen (ördögi kacaj) semmit sem tehetsz.

Anya! Remélem, egy nap piszkosul gazdag leszek,
hogy legalább egy részét visszaadhassam neked
mindannak a szépnek és jónak, amit tőled kaptam
a, remélem, még sokáig tartó anya-lánya éveink alatt.

Persze aztán valószínűleg úgyis csóró maradok,
de attól még te, anya, remélem, mindig tudni fogod,
hogy én téged, amíg csak levegőt lélegzem,
tiszta szívemből - ha van még olyanom - szeretlek!


2018. május 1., kedd

Egy másik ismerős dallam

Ismét egy régóta ismert dallam csendül fülemben,
ami emlékek tíz- és százezreit riasztja fel bennem.
Legszívesebben elrohannék, mert elsírom magam,
ha azok az ősrégi emlékek most elözönlik az agyam.

De késő, mert már bevillant egy könnyed kislány,
aki számára nem létezett sem fájdalom, sem talány.
Aki csak szökdécselt fel s alá, közben dudorászott,
és még nem volt végérvényesen magába zárkózott.

Már bevillant az a kislány, s ahogy nevetett édesen,
de már akkor is csak a sarokba húzódott, szerényen.
Még nem nézett ferde szemmel erre a sötét világra,
sőt, ő azt hitte, benne csak fényt és édeset találhat.

Hitt a szerelemben, Istenben, a boldog befejezésben;
tervezte, hogy a szerelmétől majd hat gyereke lesz.
Hitte, hogy a barátai tényleg a barátai; bízott magában
akkor is, ha néha, sőt, gyakran, túl nagyot koppant.

Kár volt belegondolnom, hogyan lett ebből a lányból
az a roncs, aki ma a tükörből visszanéz rám, távolról.
Hiszen már egy roncsnak is az árnyéka vagyok csak:
a mosolyom üres héj, a nevetésem erőltetett vacak...


2018. április 22., vasárnap

Temetésedre

A hiányod még mindig annyira fáj!
Szavak nem fejezhetik ki ezt a kínt.
Megadnék bármit, csak láthatnám
Azt a barázdált, kedves arcot megint.

Bár láthatnálak, csak még egyszer,
Bár elmondhatnám, amit nem tudtam.
Papa, hallasz, ugye? Miért mentél el?
A te nevetésed mégis mivel pótoljam?

Ha akármit kívánhatnék egy dzsinntől,
Azt hiszem, sőt, tudom, mi lenne az.
Azt kérném: hadd kezdjem a legelejéről!
Hadd kezdjem az egészet tiszta lappal!

Hadd üljek le veled csak úgy beszélgetni,
Hadd öleljelek meg úgy, ahogy még sosem.
Hadd írjak neked egy olyan levelet, amit
El is olvashatsz még ebben az életben...


2018. április 16., hétfő

Egy ismerős dallam

Megcsapja a fülem egy túlságosan ismerős dallam,
amit már hosszú-hosszú évek óta nem hallottam.
Egyetlen pillanat alatt annyi emléket juttat eszembe,
hogy könnyek ezrei kezdik szúrni a szememet.

Eszembe jut, hogy egykor gondtalanul suhantam
egy autóban, amiben csak nevetést hallhattam.
Világok rohantak el mellettem az ablakon túl,
egy olyan helyen, amit semmi felül nem múlt.

Eszembe jut, hogy egykor egész ember voltam,
és éltek még bennem remények; sőt, álmodoztam!
Ezernyi álmot szőttem az életemről, a jövőmről:
akkor még szépnek tűnt mindaz, ami ma felőröl.

Eszembe jut, hogy azt hittem: gondtalan a családom,
és hogy nem láttam, hogy mindez csupán álom.
Én nem láttam hibát, egészen addig a sötét napig,
ami után többé nem láttam fényt, vagy csak alig.

Aztán csak megrázom a fejem, és befogom a fülem;
ne halljam többé ezeket a fájó, nem múló ütemeket!
A múltat sem átkölteni, sem eltörölni nem tudom;
azt a kisgyermeket már soha vissza nem hozom.


2018. április 12., csütörtök

Isten halott

Isten halott. Senki sem hallja az imáidat.
Senki nem kíváncsi a fájdalmaidra.
Úgyhogy indulj már, és mondd csak el nekik, hogy
Isten halott, Isten halott.

Jól hallottad: mindenki elhagyott.
Valójában senki sem volt igaz barátod.
Úgyhogy kússz csak arrébb, és kapard a falba, hogy
Isten halott, Isten halott.

Nem viccelek! Nem kellesz senkinek.
Főleg nem annak, akit szívből szeretsz.
Úgyhogy vonszold csak el magad, és ordítsd, hogy
Isten halott, Isten halott.

Add már fel! Az egész reménytelen.
Minek is küzdjél, minek is keljél fel?
Úgyhogy csak fetrengj a véredben és nyöszörögd, hogy
Isten halott, Isten halott.

Elvégre, ha élne, nem itt tartanánk,
Nem céltalanul vívnánk a haláltusánk.
Úgyhogy botladozzál csak tovább; lásd be, hogy
Isten halott, Isten halott.


2018. március 30., péntek

Miért gyötör...

Sebzett szívem szerint mindig veled, melletted lennék,
De félholt agyam már tudja, hogy úgy lenne a legjobb,
Ha soha még csak a tízmérföldes közeledbe se mennék.

Minek is menjek? Azt sem tudod, hogy a világon vagyok.
Semmit nem érzel irántam abból, amit én érzek irántad.
Nem is érezhetnél - bennem nincs semmi szeretnivaló.

De még ha szeretnél, én vissza akkor sem ölelhetnélek,
Mert én tudom a legjobban, milyen ember vagyok.
És egy ilyen elbaszott ronccsal senkit nem vernék meg.

Néha mégis azon kapom magam, hogy arról álmodom,
Milyen lenne az esküvőnk, és hogy mosolyogva sírnál,
Mikor megtudod: a szívem alatt gyermekünket hordom.

De persze nekem sosem lesz esküvőm ezen a földön,
Ahogy gyerekem és viszonzott szerelmem pláne nem.
Nem is tudom, ez az álom még mindig miért gyötör...


2018. március 1., csütörtök

A születésnap

Annyira fájdalmasan gyorsan telnek az évek,
És én évről évre egyre csak öregebb leszek.
Testben is, de leginkább lélekben fáradok,
Valamennyire minden egyes nap meghalok.

Annyiszor rimánkodtam: legyen már vége,
Hogy már nem is emlékszem a kezdetére.
A születésem napjának sem örültem soha;
Hát minek belém egyáltalán szülinap?

Annyiféleképpen haltam már meg eddig is,
Hogy nem remélek többé én soha semmit.
Talán csak egy gyors, fájdalommentes halált;
Az azért olcsóbb, mint az iPhone tizenvalahány.

Tőled sem remélnék sokat: az is elég lenne,
Ha a kezedet fogva távozhatnék el örökre.
De a jobbik eszem tudja: sosem érsz hozzám,
Mert viszonzatlan szerettelek, mint mindenki mást.


2018. február 20., kedd

Papa

Mindig utáltam a kórházakat, de aznap eldöntöttem, hogy ezt rühellem mind közül a legjobban. Végtére is, Te később ott haltál meg. Abban a rideg, ocsmány épületben, ahol a nővérek feléd se néztek, az orvosok meg már rég lemondtak Rólad, mondván, minek küzdjenek egy nyolcvanon felüli ember életéért. Egyedül kellett meghalnod, úgy, hogy már nem is hallottál szinte semmit; úgy, hogy egy idegen helyen voltál, idegenek között, akik nem törődtek Veled. És úgy, hogy sosem tudtam Veled úgy igazán elbeszélgetni; talán azért, mert gyerekként még nem értettelek Téged, sőt, lehet, idegenkedtem is Tőled, mert olyan távolinak tűntél. Ma már tudom, hogy azok miatt éreztem így, amiket átéltél, de régebben csak furcsának találtalak.
   Emlékszem a napra, mikor utoljára láttalak - a fejembe égett. Emlékszem, milyen furcsán szépnek találtam a város többi részét a kórházhoz képest. Már annak az épületnek a látványa is csomóba kötötte a gyomromat, de a legrosszabb talán a szaga volt. Eszembe juttatta a kórházban töltött órákat, napokat, heteket, a sok fölösleges kínlódást, aminek semmi foganatja nem lett. De főként azt juttatta eszembe, hogy mit keresel Te itt? Miért nem egy erdőben vagy, egy folyóparton, miért nem madárcsicsergést hallasz és miért nem a fenyőgyanta illatát érzed? Tudtam, hogy butaság, de mindennél jobban akartam, hogy ne egy ilyen helyen feküdj, hanem ott, ahol erdész, erdőmérnök lévén mindig boldog voltál.
   Aludtál, mikor az ágyadhoz értünk, és én azt hittem, rossz szobába jöttünk. Annyira lefogytál, úgy összementél, hogy egy pillanatra egy törékeny kisgyereknek tűntél csak. Mikor kinyitottad a szemedet, nem értetted, én miért vagyok ott; biztos nem akartad, hogy én is lássalak ilyen állapotban. Épp a fejsze-formájú nyakláncom volt a nyakamban, és Te halkan megkérdezted, hogy nem vágja-e szét a pólómat. Mivel mindig komoly fejet vágtál a poénjaidhoz - ahogy most is -, és mivel én hülye voltam, ezért nem esett le, hogy viccelsz, azt feleltem, hogy dehogyis, hiszen csak műanyag, nem éles. Csak meg akartál nevettetni, de én nem értettelek meg...! Így utólag legszívesebben felpofoznám magam ezért.
   Még most is érzem azt a kellemetlen gombócot a torkomban, amikor már indultunk, és még visszanéztem a folyosón, és Te ott álltál a pizsamádban, olyan vékonyan, hogy egy szellő is elfújt volna. Egy részem már akkor tudta, hogy nem látlak többé.
   Aztán egy nap arra értem haza az iskolából, hogy apám és anyám sír. Én nem sírtam, sőt, a temetéseden sem sírtam, mert az, amit éreztem, túlment az olyan fájdalmon, ami könnyeket szül.
   Azóta évek teltek el, és még mindig nem telik el óra, hogy ne gondolnék Rád. Arra, hogy még mindig élhetnél, ha a mi drága istenünk nem teremt betegségeket a világra. Arra, hogy viszont legalább a szenvedéseid már véget értek. Arra, hogy mennyi mindent kérdeznék, hogy mennyi mindent tanulhatnék Tőled, ha még élnél. Arra, hogy hiányzol, mert nélküled az úgynevezett életem egyik jó része veszett oda. Arra, hogy milyen más lenne minden, ha még itt lennél.
   És arra, hogy regényeket lehetne Rólad írni, de én képtelen vagyok rá, mert szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mennyire hiányzol, Papa.


2018. február 10., szombat

Akármit megadnék

Akármit megadnék, hogy a halott szívem végre leálljon,
S olyanért, akiért nem érdemes, többé soha ne dobogjon.
Nem is értem, az állítólagos isten miért ennyire szadista:
Hogy olyat szeressek, aki engem nem fog, miért hagyja.

Ó, teremtőm, miért is nem acélból és kőből teremtettél,
Érezni, szeretni, kötődni, csalódni valaha miért engedtél?
Miért nem érzéketlenül, hidegen születtem erre a világra?
Hisz akkor a szívem soha senki össze nem törhette volna!

Mert így mindig fáj, ha őt nem láthatom, nem érezhetem,
Hiszen olyankor hiányzik a másik, a sokkal jobbik felem.
De az is fáj, ha látom őt, elvégre sosem lehet az enyém,
Így csak szenvedés a közelsége, mert távol van örökké.

Mert akármit megadnék, hogy rám nézzen, észrevegyen,
De az is gyötrelem, mert kettőnk közül ezt csak én érzem.
Elvégre ha mégis hozzám szól, szinte az arcomba kiáltja:
Neki én semmi vagyok, míg nekem ő jelenti a világomat.


2018. január 28., vasárnap

Álmomban

Álmomban mosolyogsz rám,
Ujjaddal becézgeted a szám.
Álmomban csak engem akarsz,
Engem ölelsz, engem szorítasz.

Álmomban szeretsz is engem:
Ez az első viszonzott szerelmem.
Álmomban elűzöd a démonaimat,
Hogy ne zavarhassák a táncunkat.

Álmomban beszívhatom illatodat,
Átkarolhatom erős, széles válladat.
Álmomban egész ember lehetek,
Mert te minden mást elfeledtetsz.

Álmomban elhiszem: velem maradsz;
Nem számolok vissza, amíg elhagysz.
Álmomban nem számít a múlt,
Amikor bensőmben sötétség dúlt.

Álmomban egész ember vagyok,
Érzek, remélek, álmodom, mosolygok.
Álmomban boldog lehetek veled,
Veled, akit még a síron túl is szeretek.