2019. június 15., szombat

Valóság

Évek óta egyfolytában menekülök Valóság elől. A rideg, fájó, kiábrándító, elviselhetetlen, kibírhatatlan Valóság elől. De tudod, ő annyira gyors és erős, én pedig olyan lassú, gyenge és erőtlen vagyok. Csetlek-botlok, zihál a mellkasom, a szívem a torkomban kalapál, és hiába rohanok teljes erőmből, valójában csak vánszorgok. Valóság lazán lépdel mellettem, néha még meg is fordul, hogy hátramenetben haladhasson előttem és engem fürkészhessen azokkal az éjfekete, fénytelen szemeivel. Szorosan becsukom a szemem, és inkább vakon botorkálok tovább, csak ne kelljen látnom őt. Valóság leírhatatlanul ocsmány. Tudom, ha ránézek, darabokra hullok.
Feladom a küzdelmet, és inkább lekuporodom a földre. A kedvenc dalaimat dudorászom, a dalszövegüket mormolom. Valóság gúnyos hangon megszólal. Görcsösen a fülemre szorítom a kezem, de érzem, hogy a fájdalom összeroppant. Torkom szakadtából éneklek, és a legutóbb látott filmre, a nemrég olvasott nagyszerű könyvre próbálok gondolni - bármire, csak Valóság ne furakodjon be a fejembe.
Vakon és süketen is érzékelem, hogy közelebb lépett hozzám, mert annyira hideg körülötte a levegő. Már egy zongorát képzelek magam elé, és a billentyűk tapintását az ujjaimon.
Nekem csak ilyen rozoga mentsváraim vannak. Nincs jó barát, aki fogná a kezem; akinek a hangját felidézhetném, hogy elterelje a figyelmemet Valóságról. Nincs ember, akinek a karjaiba menekülhetnék előle. Csak én vagyok ebben a végtelen éjszakában - és Valóság.
Évtizedekig maradok így, a földön kuporogva, behunyt szemmel, befogott füllel. Nem látom, de tudom, hogy a hajam már régen megőszült; érzem, mély ráncok barázdálják a bőrömet. Szemeim vaksik, lábaim olyan erőtlenek, hogy már ha akarnék, sem tudnék talpra állni. De az a jéghideg sötétség, ami Valóságból árad, még mindig a csontjaimig hatol.
Aztán egyszer csak feladom. Elfáradtam. Elég volt már. Leeresztem a kezemet, és a szememet is kinyitom. Kár küzdeni. Felnézek Valóságra. Hallgatom a gúnyolódását. Érzem, hogy patakokban folynak a könnyeim, és szinte biztos vagyok benne, hogy elveszítem az eszemet. Mintha miriádnyi apró szilánkra hullanék szét. A hideg földre fekszem.
Úgy halok meg, ahogy éltem. Észrevétlenül. Csendesen. Értelmetlenül. Üresen. Remény nélkül.


2019. április 26., péntek

Szilánkok

Első nap nélküled
Hiányzol. Akármit tettél is, hiányzol. Mintha kitépték volna az egyik tüdőmet és a sorsomra hagytak volna.
Itt hagytál nekem magadból még egy rakás apróságot, amik miatt éjjelente éberen bámulhatom a plafont.
Itt maradt a nevetésed, amit annyira szerettem, hogy bármilyen ostoba poént elsütöttem, csak hallhassam.
Itt maradtak a kedves szavaid, amikhez hasonlót még soha senki nem mondott nekem.
Itt maradtak a közös képeink, amiken még úgy néztél ki, mintha te is a barátodnak tartanál.
Itt maradtak az üzeneteid, amiken ugyanannyit sírtam, mint amennyit nevettem.
Itt maradtak a közös emlékeink, amikben, akár kellemes, akár rossz élmények voltak, egy dolog közös volt: együtt élhettük meg őket.
Itt maradtak azok az apróságok, amiket tőled kaptam - mert számodra még léteznek olyan ünnepek, mint a karácsony, a születésnap vagy a Mikulás, és ezt nem is titkolod.
Itt maradtak azok a dalok, amiket veled együtt énekeltem, vagy te ismertetted meg velem őket.
Itt maradtak a rajzaid a falon, amik értékesebbek számomra, mint bármilyen aranyékszer.

Második nap nélküled
Itt maradt... Ó, hogy rohadnál meg! Te beleittad magad a csontjaimba, és akárhogy küzdök, nem tudok szabadulni tőled, miközben te boldogan éled világodat, és már arra sem emlékszel, hogy valaha a világon voltam! A pokolba veled, te képmutató, álszent, hazug, kétszínű, hűtlen áruló! Hát neked semmit nem jelentett az a három évnyi barátság, ami számomra maga volt a világ?! Ilyen könnyen elfelejtettél mindent? Ennyit jelentettem, te jó ég, ennyit csupán?!
Gyűlöllek. Azért, amit adtál nekem, és azért, amit utána elvettél tőlem, mind. Azért, hogy a jelek szerint neked semmit nem ért az, amiért én mindenemet odaadtam volna. Látni sem bírlak. Bár soha ne találkoztunk volna! Mennyivel jobb lenne nekem, ha sosem ismertem volna ilyen korlátolt, szűklátókörű, gyűlölködő, előítéletes, lelketlen, éretlen, gyermeteg, képmutató szörnyeteget! Fulladtam volna inkább bele a saját magányomba, mielőtt valaha egyetlen szót is szóltam volna hozzád! 

Harmadik nap nélküled
A rohadt életbe, még mindig szeretlek...! Mindannak ellenére, amit tettél. Teszek én rá, hogy elárultál; engem mindenki elárul, biztos ezt érdemlem. Mit érdekel az engem, ha egy lelketlen rohadék vagy is! Csak egyetlen napra jönnél vissza, hogy minden olyan lehessen, mint régen...! Süssön ki a nap, nyíljanak ki a virágok, ragyogjon szivárvány az égen - kérlek, gyere vissza!

Egy örökkévalóság nélküled
Tudod, ma már nem fáj. Lehet, azért, mert már semmit nem érzek. Lehet, azért mert már annyira hozzászoktam a fájdalomhoz, hogy fel sem tűnik. Elfogadtam, hogy nekem egykor te voltál a mindenem, neked meg semmit nem jelentettem. Hogyan is hibáztathatnálak, hogy egy ilyen rakás szar szart sem ért neked, igaz? Hiszen én is hátat fordítanék saját magamnak, ha tehetném. Már azért sem hibáztatlak, hogy egyetlen szó nélkül hagytál faképnél. Tudom, hogy valamivel biztosan kiérdemeltem. Nem baj, hogy kihasználtál, áltattál, hátat fordítottál, magamra hagytál a sötétben a démonaimmal. Te a fényen élsz - honnan tudhattad volna, milyen mély szakadékba taszítasz? Már nem haragszom, hogy megtanítottad nekem, hogy nekem sosem lesz részem igaz barátságban. Csak bár magamtól jöttem volna rá, és már egy örökkévalósággal ezelőtt...