Miért gyötör...

Sebzett szívem szerint mindig veled, melletted lennék,

De félholt agyam már tudja, hogy úgy lenne a legjobb,

Ha soha még csak a tízmérföldes közeledbe se mennék.

Minek is menjek? Azt sem tudod, hogy a világon vagyok.
Semmit nem érzel irántam abból, amit én érzek irántad.
Nem is érezhetnél - bennem nincs semmi szeretnivaló.

De még ha szeretnél, én vissza akkor sem ölelhetnélek,
Mert én tudom a legjobban, milyen ember vagyok.
És egy ilyen elbaszott ronccsal senkit nem vernék meg.

Néha mégis azon kapom magam, hogy arról álmodom,
Milyen lenne az esküvőnk, és hogy mosolyogva sírnál,
Mikor megtudod: a szívem alatt gyermekünket hordom.

De persze nekem sosem lesz esküvőm ezen a földön,
Ahogy gyerekem és viszonzott szerelmem pláne nem.
Nem is tudom, ez az álom még mindig miért gyötör...

A születésnap

Annyira fájdalmasan gyorsan telnek az évek,

És én évről évre egyre csak öregebb leszek.

Testben is, de leginkább lélekben fáradok,
Valamennyire minden egyes nap meghalok.

Annyiszor rimánkodtam: legyen már vége,
Hogy már nem is emlékszem a kezdetére.
A születésem napjának sem örültem soha;
Hát minek belém egyáltalán szülinap?

Annyiféleképpen haltam már meg eddig is,
Hogy nem remélek többé én soha semmit.
Talán csak egy gyors, fájdalommentes halált;
Az azért olcsóbb, mint az iPhone tizenvalahány.

Tőled sem remélnék sokat: az is elég lenne,
Ha a kezedet fogva távozhatnék el örökre.
De a jobbik eszem tudja: sosem érsz hozzám,
Mert viszonzatlan szerettelek, mint mindenki mást.