Miért nem olyan már semmi,
Mint régen volt?!
Miért nincsenek velem azok,
Akik a kezemet fogták eddig mindig?
Már fogalmam sincs,
Hova tűntek a kedves emlékek,
A véget nem érő nevetések.
Biztos ez a kincs, ami nincs.
Pedig csak pár dolog változott,
Mégis olyan, mintha egy világ
Hullana darabjaira, hogy aztán
Maguk alá temessenek a darabok.
Kihűltek az ölelések,
A mosolyok nem forrók többé.
A nevedet is hiába kiáltom én;
Már nem értjük a másik nyűgjeit.
Sajnálom, de más módot nem látok már:
Nem hiszek benned, istenem,
Most mégis arra kérlek:
Ne hagyd, hogy elengedjük egymást!
Ne hagyd, hogy egymástól elszakadjunk,
S hogy kihűljön a barátságunk!
Ne hagyd, hogy minderről lemondjunk;
Hisz' tudod, hogy egymás mindenei vagyunk..!
Szia,
VálaszTörlésEz a vers olyan érzést keltett bennem, mintha egy szakadék peremébe kapaszkodnék reszkető ujjakkal, amik kezdik felmondani a szolgálatot, bármennyire igyekszem minden erőmmel felhúzni magam.
Bő tíz évvel ezelőtti énemre emlékeztet egyébként, amikor a Világ és én egymás ellenségei voltunk, amikor bezárkózva a szobámba olyan hangosan hallgattam a rock zenét, amennyire csak tudtam. :D
Szia!
TörlésÖrülök, hogy ilyen érzéseket váltott ki belőled, jó látni, hogy a verseim nem hagyják hidegen azokat, akik olvassák! :) Én meg a hasonlatot olvasva borzongtam meg, annyira élénken elképzeltem, amit leírtál...
Köszönöm, hogy kommenteltél! :)