Álmomban úgy öleltél

Álmomban úgy öleltél, hogy éreztem a tested melegét,

Éreztem az illatodat - mintha valóban ott lennél!

Aztán felébredtem, és megint egy világ állt közénk,

És ez így van rendjén; így is marad mindörökké.

Álmomban úgy öleltél, hogy elhittem, velem vagy;

Hogy lehet köztünk valami, s te is úgy érzel irántam.

De mikor felébredtem, tudtam, hogy nem így van:

A valóságban csakis én epedek el teutánad.

Álmomban úgy öleltél, hogy elhittem, megérdemlem:

Azt is, hogy öleljenek, és azt is, hogy szeressenek.

De utána felébredtem, és megint odalett a hitem,

És, azt hiszem, nem is találom már meg sohasem.

Álmomban úgy öleltél, hogy egésznek éreztem magam,
Mint az egész nyomorult életemben talán még soha.
Mondd, mit csinálsz másképp, mi más benned annyira,
Hogy mindig sikerül összeraknod a darabjaimat?

Álmomban úgy öleltél - kérlek, ne kelljen felébrednem!
Soha többé nem akarok már ébren létezni - nélküled.
Ha álom kell ahhoz, hogy megfoghasd a kezem,
Akkor már tudom, mit kell tennem, hogy örökre veled legyek.

Miért kísértetek?

Miért kísértetek még mindig, ennyi idő után is?

Az egyikőtöket elfelejteném, de egyre csak üldöz,

A másikótokért elepedek, de sosem lesz az enyém,

A harmadiknak meg már csupán a fájó emléke üdvös.

Elárulnátok, miért és hogyan raboltátok el a lelkemet?
Neked sosem lett volna szabad, mert nem vagy méltó rá,
Neked azért nem, mert örökre csak fájó remény maradsz,
Neked meg azért, mert gyerek voltam akkor, mégis azóta fáj.

Mondd, miért kísértesz, te áruló, szívtelen, üres ígérgető?
Mit ártottam neked, hogy el kellett venned minden hitemet?
Mivel érdemeltem ki, hogy ellopd a maradék naivitásomat
És hogy megbélyegezd az egész nyomorult életemet?

Szólalj már meg, te távoli, örökké elérhetetlen csoda!
Ugye tudod, hogy te vagy a világomban minden fény?

És, hogy amikor összeért a kezünk, azt hittem, meghalok?

Gondolsz egyáltalán rám, csak ezredannyit, mint rád én?

Hova tűntél? Mikor léptél csak úgy ki az életemből?
Miért vitted el az egyetlen tiszta, önzetlen szerelmemet?
Veled boldog voltam, mert gyerekként még nem tudtam,
Hogy nekem nem lesz részem heppi endben sohasem.

Elég már!

Már századszor mondom el,

De mindenki csak legyint;

Nem hallják a vergődésem,

Vagy őket nem is érdekli.

Elég volt, már duplán is elég!

Csak hagyjatok békén végre!

Nem kell több szenvedés!

Elég volt belőle egy életre!

Mondhatod, hogy gyenge vagyok,

Azt is, hogy a semmin szenvedek.

Akkor én gyenge jellem vagyok.

Nem is érdekel, csak legyen már vége!

Nem számít, ha őrület az egész:

Azt is leszarom, ha őrült vagyok,

Nekem teljesen mindegy az egész;

Nem éltet más, csak a halálom.