2018. november 29., csütörtök

Vége van...

Áthatolhatatlan könnypatak mardossa megtört arcomat.
Egyre csak zokogok, mert nem hiszem el az aljasságodat.
De főként azt nem tudom elhinni, milyen ostoba vagyok,
Amiért elhitettem magammal: ilyen pofont többé nem kapok.

Várom, hogy megérkezz, hogy megtudjam, hogyan reagálsz.
De én buta elfelejtettem, hogy mostanában nem is nézel rám.
Persze, hogy sokáig fel sem tűnik a darabokra hullásom neked,
És akkor is csak egy kelletlen "mi van?"-t vetsz oda nekem.

Én csak megrázom a fejem, és nem is bírok rád nézni közben.
A levegőnek nézés tehát mégiscsak ragályos, azt hiszem.
Talán ha nem érzem a hangodon, hogy nem is érdekel igazán,
Megpróbálom elmagyarázni, mit művelsz velem ennyi év után.

Hogy már nem ismertem semmi reményt, amikor találkoztunk,
De neked valamiért képes voltam elhinni, hogy lehet barátságunk.
És bár sokszor törtél darabokra, mindig kitartottam emellett:
Még akkor is, amikor a közömbösséged rég nyilvánvalóvá lett.

Viszont ma, amikor már hónapok óta nézel keresztül rajtam,
Nem bírtam tovább, és a sarokba vonulva csak zokogtam.
És még te kérded, hogy mi van? Az van, én édes gyilkosom,
Hogy neked hála többé senki sem látja már a mosolyom.

Mert vége van. Most lett elég. De most már tényleg. Végleg.
Bármilyen hihetetlen is, azért az én ostobaságom is véges.
Te voltál az utolsó okom reggelente felkelni és folytatni.
Most odalett ez az utolsó mentsváram és "inspirációm" is.

Tudom, százszor mondtam már, de már nem lesz többé ilyen.
Nem kell nekem barátság, remény, bizalom többé sosem.
Vegetálok akkor már inkább a megszokott, kihalt világomban.
Viszlát, önámítás, naivitás, reménysugarak! Vége van.


2018. november 28., szerda

Mért is ne fájjon?

Évszázadok óta rohanok a valóság elől.
Egyre vágtatok és száguldok, csak utol ne érjen.
Mert ha elkap és a földre ránt, többé nem kelek fel;
Többé nem bír mozdulásra, csak az atyaúristen.

Ő viszont nem fogja megpróbálni, hisz így akarja:
Ő teremtette az én kegyetlen valóságomat.
Ki más alkotta volna meg e rút, sötét világot?
Ki fegyverezte fel én mosolygó gyilkosaimat?

Menekülök a démonaim serege elől is.
De én csupán csetlek-botlok, ők meg pokoli futók.
Elbújni sem tudok, hiába próbálnék minden nap:
Nyomomra bukkannak ők folyton, akárhova bújok.

Próbálnék más, távoli világokba rejtőzni hát,
Más kezét szorítva zöldágra vergődni, túlélni.
De úgy nem megy, ha minden egyes kéz ellök magától!
Hogy tartsak ki, ha senki nem hajlandó befogadni?!

Pedig nem kérnék sokat; soha nem követelőztem.
Azt sem vártam el rég, hogy bárki is viszontszeressen.
Csak pár hazugságot kértem tőled, amióta csak ismerlek;
Hogy jelentek én neked bármit is, hitesd el velem!

De persze nem érted az én elcseszett gondolkodásom;
Ha értenéd, tán nem döfnél napi ezer tőrt belém.
Ha értenéd, tán véka alá rejtenéd undorod,
Ami a szemedben csillog, mikor pillantasz felém.

Most alig nézel rám. Olyankor is jéghidegen csak.
Mintha soha barát, mindig ellenség lettünk volna.
És ez azért vicces, mert te voltál az utolsó fény,
Kiért reggelente felkelnem érdemes lett volna.

Akkor hát mondd: mért is ne fájjon lelkem maradványa?