Kiskoromban folyton eljátszottam, hogy rémálmom van, mert tudtam, hogy akkor anyával aludhatok.
Most már minden éjjel lidérces álmok gyötörnek, és mégsem szólok róluk senkinek, mert tudom, hogy nem érdemes.
(2015.11.11.)
A legnehezebben azokat felejtjük el, akik a legboldogabbá és akik a legszomorúbbá tettek minket.
(2015.11.13.)
Sokan gondolják, hogy a felejtés egyszerű dolog. Hogy csak idő kérdése; hogy csak kell valaki, aki segít felejteni. Ez baromság. Felejteni évek múltával sem lehet. De félreértés ne essék: lehet úgy tenni, mintha már elfelejtetted volna. Lehet úgy tenni, mintha már nem fájna. Lehet, hogy halványodik is a fájdalom, ha már sok idő eltelt. De elfelejteni nem lehet olyasmit, ami egyszer fájdalmat okozott. Tudom, mert próbáltam.
(2016.02.12.)
Ha valaki egyszer csalódást okozott, akkor hiába akarnál megbocsátani neki, félsz attól, hogy megint megteszi. Hiába próbálod elfelejteni, amit tett, mindig az lebeg a szemed előtt, hogy mennyire összetört legutóbb. Ezért sosem lesz már semmi olyan, mint régen. Mert az időt nem lehet visszapörgetni; az elkövetett hibákat nem tudod meg nem történtté tenni, akárhogy szeretnéd is.
(2016.10.21.)
Vannak barátságok, amik sosem voltak valódiak. Mindvégig csupán az egyik fél képzeletében éltek.
(2016.10.21.)
Remélem, egy nap újra lesz majd egy olyan ember az életedben, aki olyan színtiszta szeretet érez irántad, mint amilyet én éreztem.
(2016.10.21.)
Fáj, de már annyira hozzászoktam, hogy meg sem érzem.
Nincs, de már annyira beletörődtem a hiányába, hogy nem is kell.
Elveszett, de már a hiábavaló keresést is feladtam.
Meghaltam, de a kínjaimnak még mindig nincs vége.
(2017.02.10.)
Tudod, te tanítottál meg azoknak a bizonyos pillangóknak a létezésére.
(2017.06.22.)
Van olyan szerelem, ami minden ésszerűségnek ellentmond.
Most már minden éjjel lidérces álmok gyötörnek, és mégsem szólok róluk senkinek, mert tudom, hogy nem érdemes.
(2015.11.11.)
A legnehezebben azokat felejtjük el, akik a legboldogabbá és akik a legszomorúbbá tettek minket.
(2015.11.13.)
Sokan gondolják, hogy a felejtés egyszerű dolog. Hogy csak idő kérdése; hogy csak kell valaki, aki segít felejteni. Ez baromság. Felejteni évek múltával sem lehet. De félreértés ne essék: lehet úgy tenni, mintha már elfelejtetted volna. Lehet úgy tenni, mintha már nem fájna. Lehet, hogy halványodik is a fájdalom, ha már sok idő eltelt. De elfelejteni nem lehet olyasmit, ami egyszer fájdalmat okozott. Tudom, mert próbáltam.
(2016.02.12.)
Ha valaki egyszer csalódást okozott, akkor hiába akarnál megbocsátani neki, félsz attól, hogy megint megteszi. Hiába próbálod elfelejteni, amit tett, mindig az lebeg a szemed előtt, hogy mennyire összetört legutóbb. Ezért sosem lesz már semmi olyan, mint régen. Mert az időt nem lehet visszapörgetni; az elkövetett hibákat nem tudod meg nem történtté tenni, akárhogy szeretnéd is.
(2016.10.21.)
Vannak barátságok, amik sosem voltak valódiak. Mindvégig csupán az egyik fél képzeletében éltek.
(2016.10.21.)
Remélem, egy nap újra lesz majd egy olyan ember az életedben, aki olyan színtiszta szeretet érez irántad, mint amilyet én éreztem.
(2016.10.21.)
Fáj, de már annyira hozzászoktam, hogy meg sem érzem.
Nincs, de már annyira beletörődtem a hiányába, hogy nem is kell.
Elveszett, de már a hiábavaló keresést is feladtam.
Meghaltam, de a kínjaimnak még mindig nincs vége.
(2017.02.10.)
Tudod, te tanítottál meg azoknak a bizonyos pillangóknak a létezésére.
(2017.06.22.)
Van olyan szerelem, ami minden ésszerűségnek ellentmond.
Van olyan szerelem, amit a távolság csak még erősebbé tesz.
Van olyan szerelem, ami csupán fájdalmat szül, semmi mást.
Van olyan szerelem, amit keserű, patakzó könnyekkel írtak.
Van olyan szerelem, ami soha nem érhet boldog befejezést.
Így belegondolva azt hiszem, a miénk egy ilyen szerelem volt.
(2017.12.21.)
Nem azért szerettem őt, mert bármi viszonzást reméltem volna - már túl régóta tudtam, hogy bennem nincs semmi szerethető, és ezért, ha tudna a létezésemről, akkor sem viszonozná az érzéseimet. Egyszerűen azért szerettem, mert ő volt a legszebb dolog a napjaimban; a fekete szívemben. Azért szerettem, mert amíg róla álmodoztam, elhittem, hogy még élnek bennem álmok, remények és csodák. Azért szerettem, mert amíg rá gondoltam, addig nem az öngyilkosságról elmélkedtem.
Azért szerettem, mert ő adott nekem még egy utolsó fénysugarat, hogy mégse teljes sötétségben kelljen majd meghalnom.
Azért szerettem, mert ő adott nekem még egy utolsó fénysugarat, hogy mégse teljes sötétségben kelljen majd meghalnom.
(2018.02.16.)
Én a jégcsap, ők a napsugár. Amikor ragyognak rám, felmelegszem. Amikor eltűnnek, megint kihűlök, és az az acélhideg hulla leszek, aki vagyok.
(2018.03.08.)
- Gyakran beszélsz a barátaiddal a gondjaidról?
- Nem igazán. Nem akarom a problémáimmal kínozni őket.
- De ők a barátaid! Nem gondolod, hogy talán segíteni szeretnének neked?
- Talán. De nem tudnak segíteni. Senki sem tud. Többé nem. Már menthetetlen vagyok. Sosem fordult meg a fejedben, hogy egyszerűen csak túlságosan tropára mentem már ahhoz, hogy bárkinek is hatalmában álljon a megmentésem?
(2018.04.16.)
A távolba révedt, és egy pillanatra elfeledkezett az álarcáról, ami így lehullott, láttatni engedve a valódi énjét. Azt az elveszett, kopott pillantást, aminek csillogása már csupán megfakult emlék. Azt az óriási, tűnni sehogy sem akaró terhet a vállain. Azt a múltbéli megbánástól, tengernyi kíntól, rossz döntések ezreitől, elbaltázott lehetőségek tengerétől, fájdalmas emlékek hadától üldözött emberi roncsot.
Egy gondolat furakodott a fejembe. Vajon az én szemem is így, ennyire üresen néz ki, mikor óvatlanságomban széthullik az álarcom?
Sóhajtva vallom be magamnak a fájdalmas igazságot: igen.
(2018.04.18.)
A helyét általában az nem szokta találni, akinek nincs.
És azt hiszem, én még soha nem találtam helyet magamnak.
(2018.05.16.)
Én a jégcsap, ők a napsugár. Amikor ragyognak rám, felmelegszem. Amikor eltűnnek, megint kihűlök, és az az acélhideg hulla leszek, aki vagyok.
(2018.03.08.)
- Gyakran beszélsz a barátaiddal a gondjaidról?
- Nem igazán. Nem akarom a problémáimmal kínozni őket.
- De ők a barátaid! Nem gondolod, hogy talán segíteni szeretnének neked?
- Talán. De nem tudnak segíteni. Senki sem tud. Többé nem. Már menthetetlen vagyok. Sosem fordult meg a fejedben, hogy egyszerűen csak túlságosan tropára mentem már ahhoz, hogy bárkinek is hatalmában álljon a megmentésem?
(2018.04.16.)
A távolba révedt, és egy pillanatra elfeledkezett az álarcáról, ami így lehullott, láttatni engedve a valódi énjét. Azt az elveszett, kopott pillantást, aminek csillogása már csupán megfakult emlék. Azt az óriási, tűnni sehogy sem akaró terhet a vállain. Azt a múltbéli megbánástól, tengernyi kíntól, rossz döntések ezreitől, elbaltázott lehetőségek tengerétől, fájdalmas emlékek hadától üldözött emberi roncsot.
Egy gondolat furakodott a fejembe. Vajon az én szemem is így, ennyire üresen néz ki, mikor óvatlanságomban széthullik az álarcom?
Sóhajtva vallom be magamnak a fájdalmas igazságot: igen.
(2018.04.18.)
A helyét általában az nem szokta találni, akinek nincs.
És azt hiszem, én még soha nem találtam helyet magamnak.
(2018.05.16.)
Újra és újra beleesem abba a hibába,
hogy abba a hitbe ringatom magam, hogy van, akinek számítok valamit.
Hiába tudom, hogy engem nem lehet szeretni. Hiába tudom, hogy épp ezért
még soha senki nem szeretett. Hiába tudom, hogy én nem érdemlek
barátokat, nem érdemlek semmit sem. Mégis elhiszem, hogy van, aki
szeret; aki a barátjának tart.
De újra és újra ráébredek, hogy még mindig csak elképesztően naiv vagyok. Pedig azt hinné az ember, hogy több száz évre elegendő átverés és hátbaszúrás után a legnaivabb álmodozó is felébred.
(2018.06.05.)
Azt hinnéd, hogy ezer csalódás és kiábrándulás után még a legnaivabb álmodozó is leszáll végre a földre.
De a mai napig beleesem ugyanazokba a hibákba.
Például vannak perceim, amikor elhiszem, hogy van, akinek számítok.
Néha még most is azt gondolom, hogy vannak barátaim.
És ritkán, de azért fel-felmerül bennem a jóhiszemű gondolat, hogy talán mégsem kell egyedül kihúznom ezt a nyamvadt kálváriát, amit mindenki életnek csúfol.
Aztán persze kiábrándítanak. És azt gondolná az ember, hogy a tízezredik alkalommal ez már nem ráz meg annyira. De egyre biztosabb vagyok abban, hogy sosem fogom megszokni, ugyanis még mindig képes fájni. Ó, de még mennyire, haver...
(2018.06.22.)
Van egy galamb az utcánkban. Vagy volt. Nem tudom, ma délelőtt óta nem tudok róla biztosat. Eltört a szárnya, és tegnap este a pinceablak párkányán húzta meg magát, ma pedig a lakótelepen keresgélt az árkokban valami ennivaló után a fű között. Én már arra is gondoltam, hogy viszek neki valami kaját, de apám leordította a fejemet, hogy dögöljön meg a törött szárnyával együtt. De nem ettől bizonytalanodtam el, elvégre már megszoktam a kegyetlenséget, ami körülvesz. Hanem attól, hogy mi van, ha a madár így is, úgy is elpusztul, és én csak meghosszabbítom a szenvedéseit, ha enni adok neki.
Aztán beférkőzött a fejembe a gondolat, hogy talán azért is foglalkoztat ennyire egy madár sorsa, mert túlságosan sorsközösséget érzek vele. Mindkettőnknek eltört a szárnya. Mindkettőnkbe csak hálni jár a lélek. Mindketten csak meghúzzuk magunkat egy hideg, elhagyatott helyen, ahol nem reménykedhetünk egy jobb holnapban. Mindketten bicegve keresgélünk valamit, amiről legbelül tudjuk, hogy sosem akadhatunk rá. És mindketten feltápászkodunk reggelente, hiába tudjuk, hogy nekünk már egy nap sem hozhat megváltást többé.
És nemsokára már azon elmélkedtem, hogy vajon miért nem képes egyikőnk sem egyszerűen csak feladni a céltalan vergődést: leheverni valahova, és megvárni a végét.
Végül arra jutottam, hogy mégis különbözünk valamiben, az a madár meg én. Méghozzá abban, hogy arra a galambra gondol valaki. Valaki, aki segítene neki, ha tudná, mivel tudna. Valaki, akinek fáj a sorsa. Rám senki nem pazarol egyetlen gondolatot sem, nemhogy a segítségét vagy a jóindulatát.
Annak a szürke, elhagyatott galambnak inkább van helye ezen a világon, mint nekem valaha is volt, van vagy lesz.
(2018.06.22.)
A minap, amikor legszívesebben épp torkom szakadtából zokogtam volna, azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok sírni. És ahogy visszagondoltam az utóbbi időre, rájöttem: hetek, sőt, már hónapok óta nem tudok könnyeket hullatni, pedig lenne okom rá. Ó, de mennyi...
Kicsit rágódtam ezen; hogy lehet, hogy egy ember már zokogni sem képes. Még ha egy olyan elcseszett emberről van is szó, mint én, teszem hozzá.
Végül arra jutottam, hogy vagy felmondták a szolgálatot a könnycsatornáim az éveken át tartó állandó igénybevétel miatt, vagy pedig már olyannyira holt a belsőm, hogy már akkor sem érzek igazán semmit, amikor azt hiszem.
(2018.10.17.)
Emlékszel, amikor egyszer, egy másik életben azt mondtam neked, hogy egy nap úgyis el fogsz hagyni te is? Akkor önérzetesen azt felelted, hogy nem lesz igazam.
Bár tényleg ne lett volna.
(2018.11.29.)
Annyira furcsákat mond nekem... Sokszor nem tudom hova tenni. Mintha poénkodna, de inkább mégsem. Néha úgy érzem, túl messzire megy, de nem merem szóvá tenni, hátha mégis csak viccnek szánja, és hülyének néz, hogy én többet láttam bele. Viszont ha komolyan gondolja ezeket a dolgokat, akkor abból katasztrófa lesz. Mert én nem lehetek senkinek a párja; csak barátként lehetek vele. De hogyan is magyarázhatnám el neki azt, amit szavakba sem tudok önteni, mert sosem próbáltam úgy igazán? Ha azt mondom neki, hogy csak barátként szeretem, azt fogja gondolni, hogy benne van a hiba. Pedig ő tökéletes. Tényleg az. Nekem pedig semmi közöm nem lehet egy ennyire csodálatos emberhez. Őt csak magamhoz rontanám, magamnak pedig még több álmatlan éjszakát okoznék.
(2018.12.05.)
Ma láthattam őt. És, mivel tudom, hogy ennél többet nem remélhetek, hát beérem ezzel. Elvégre engem valójában már az is boldoggá tesz, hogy megpillanthattam. Ha csak egy pillanatra is. Ha csak a távolból is. Akkor is, ha ő felém sem nézett, de ha nézett volna, akkor sem látott volna senkit.
Nem tudom, ha a puszta látványától boldogság áraszt el, akkor mit éreznék, ha meghallanám a hangját? Ha rám mosolyogna? Ha megérintene?
...Ha viszontszeretne?
(2018.12.20.)
Csak azt szeretném, ha tudnátok, hogy már nem fáj.
Már nem fáj, hogy szó nélkül hátat fordítottatok, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rátok.
Már nem fáj, hogy ráébresztettetek: soha nem számítottam.
Már nem fáj, hogy soha nem számítottam azoknak, akiket a testvéreimként szerettem.
Már nem fáj. Nem számít. Megesik az ilyesmi. Nálam talán kicsit többször, mint ami ép ésszel kibírható, de annyi baj legyen. Kit érdekel eggyel több összetört élőhalott?
Már nem fáj, hogy vége, mert rájöttem, hogy valójában el sem kezdődött soha. Mert akkor nem így ért volna véget.
(2019.01.04.)
Térdre hulltam ott.
Tisztán éreztem, ahogy az őrület elsöprő hullámként önti el az elmém eddig épen maradt részét is. A szemeim előtt vörösen táncolt a könyvespolc. Remegtek a kezeim, ahogy a hajamba túrtam velük.
Teli torokból üvöltöttem fel. Azt hiszem, még sosem hagyta el ennyire állatias és fülsüketítő hang a számat.
Vége volt.
Mindennek.
Megőrültem.
(2019.01.08.)
Meg akarom tartani ezt a képet rólad az elmémben. Örökre úgy akarok emlékezni rád, ahogy akkor rám néztél és odahívtál magadhoz. Egészen úgy, mintha te is éreznéd ezt az elektromosságot köztünk. Tudom én, hogy nem így van. De ebbe a hitbe szeretném ringatni magam halálom napjáig. Így könnyebb. És annyira, de annyira boldogabbá tesz, mint az a tudat, hogy hidegen hagylak...!
(2019.01.19.)
Valójában még sosem tudtam úgy igazán, átéléssel imádkozni. Kiskoromban kényszerből elmotyogtam pár miatyánkot a templomban és hittanon, de rühelltem minden szavát, beismerem. Most viszont, bár tudom, hogy nem létezel, és ha létezel is, tőlem rég elfordultál, térden állva kérlek, Istenem: ne vedd el az utolsó fénysugarat is a sötét létezésemből! Könyörgök, Istenem! Nekem már csak az maradt, hogy egyetlen pillantásáért a porban csússzak, hogy a világ végére is elmenjek, csak egy másodpercig láthassam őt. Semmi másom nincs. Ez az utolsó, amiért reggelente kikászálódom az ágyból; csak emiatt tartok ki. Ha már őt sem láthatom többé, akkor vége. Ha ezt akarod, akkor persze rendben van - nekem is jobb lenne már megpihenni végre. De ha maradt benned bármi könyörület egy elcseszett, láthatatlan, fölösleges teremtményed iránt, akkor kérlek, ne vedd el őt tőlem! Azt már nem bírnám elviselni!
(2019.03.07.)
Fázom.
Azelőtt sosem fáztam. De tényleg; szállingózó hóban is tökéletesen elvoltam egyetlen vékonyka pólóban, miközben körülöttem mindenki vacogott a téli kabátjában. Édesanyám állandóan ki volt akadva rám, hogy a tél közepén is ujjatlan felsőt veszek fel, és hogy abban is lépek be az ajtón, mert még úgy is melegem van, nemhogy kabátban.
De pár hete egy reggel arra ébredtem, hogy fázom - és azóta egy pillanatra sem szűnt meg ez az érzés. Akárhány réteg ruhát veszek fel, hideget érzek. Nemcsak a bőrömön - bár csak ott érezném! Nem, ez a hideg a testembe ivódott, a mellkasom mélyére és minden tagomba. Nem tudom, mitől van. Csak sejtem. Talán azon a napon ébredtem rá, hogy elveszítelek - ezért fagytam meg hirtelen.
Mert az nem lehet, hogy soha többet nem láthatlak majd. A gondolatra is jéggé dermedek a rettegéstől.
(2019.03.08.)
Jut eszembe: ma sírtam.
És nem tudom, hogy érezzek ezzel kapcsolatban.
Egyrészt valahol jó hír, hiszen ez azt jelenti, hogy mégsem rohadt el bennem minden - legalább a könnycsatornáim még működnek, és képesek közvetíteni a fájdalmat, amit érzek; legalább egy aprócska részét. Legalább ez az egy szervem jól működik. Ugyanis hónapok óta nem tudtam sírni, akkor sem, ha épp újabb darabokra hullottam.
Másrészt gyűlölöm, hogy még ezt is képes voltál kihozni belőlem. Belőlem, aki annyiszor érzett már, és annyiszor keserítette meg ez az életét, hogy legszívesebben inkább kiirtaná az érzéseket magából. Belőlem, aki azt hittem, már nem jöhet semmi, ami jobban fájhatna. Erre jössz te, és félholtra kínzol - mindezt úgy, hogy azt sem tudod, hogy a világon vagyok.
(2019.03.08.)
Szüntelenül próbálom őt kiverni a fejemből. Ne gondolj rá, te idióta! - szajkózom magamnak. Hiszen a jobbik eszem pontosan tudja: nincs remény.
De annyira jó lenne már egyszer az életben viszonzottan szeretni valakit, hogy folyamatosan elhitetem magammal: ez most ilyen szerelem.
Hiába tudom, hogy ő a nevemet sem tudja.
Hiába tudom, hogy sosem érdemelnék olyan csodát, mint ő.
Hiába tudom, hogy megint csak csalódni fogok.
Hiába tudom, hogy búcsú nélkül fog kilépni a nyomorúságos életemből, méghozzá nem is olyan sokára, és hogy eszébe sem fogok jutni majd, mint ahogy eddig sem jutottam soha.
Hiába tudom, hogy ő undorodva fordulna el tőlem, ha tudná, mit érzek iránta.
Akkor is rá gondolok egész nap.
Akkor is róla, a kezéről, az érintéséről, a szeméről, pillantásáról, a mosolyáról, a nevetéséről, a csókjáról álmodozom éjjel-nappal.
Akkor sem akarok más férfira még csak ránézni sem.
Valójában akkor sem akarom őt kiverni a fejemből!
Hiszen ő az egyetlen jó dolog, amire gondolhatok. Ha ő nincs, csak a sötétség marad az elmémben - és az alig dobogó, szilánkosra tört szívemben is.
(2019.03.23.)
Mindig is gyűlöltem a befejezéseket. A búcsút. Azt, amikor valami végérvényesen véget ér, és egyszer csak nincs már többé. Mindegy, hogy mi volt az - a borzalmas időszakok vége is elszomorít néha. Hiszen csak egyszer élünk, tehát ha egy dolog véget ér, akkor már soha többé nem lesz benne részünk. Mindegy, hogy a hátam közepére sem kívántam azt a tanárt, amióta csak megszólalt - akkor is ürességet érzek, ha arra gondolok, hogy nem láthatom többé; hogy már sosem lesz órám vele. Mindegy, hogy mennyire élőhalottat csinált belőlem néha az a gimnázium - ugyanúgy magamba fordulok, ha eszembe jut, hogy talán soha többé nem lépem át a küszöbét, de ha mégis, akkor sem diákként; nem ezzel a frenetikus osztállyal, nem ezzel a... hát, változatos, de szerethető tanári karral, nem ezzel az óra- és teremrenddel, nem ennek az évfolyamnak a tagjaként, nem ugyanazokkal az arcokkal a folyosón szünetekben. Te jó ég, már azt sem mondhatom soha többé, hogy kiskorú vagyok: már sosem várhatom, hogy gyerekként kezeljenek. Amióta tudok írni és olvasni, azóta már el sem tudom képzelni, milyen érzés volt úgy ránézni egy könyv lapjaira és csak érthetetlen, számomra megfejthetetlen jeleket látni rajta. Már soha többet nem lehet részem abban, milyen megtanulni írni és olvasni. Amióta ismerem ezt vagy azt a nyelvet, azóta elképzelhetetlen számomra, hogy ne olvassak cikkeket és könyveket, ne nézzek filmeket azon a nyelven. Amióta ismerem a kottát, azóta nem tudom, milyen ránézni egy hangsorra és nem leolvasni a hangjait, nem lejátszani őket gondolatban, nem hallani őket a lelki füleimmel. Amióta megtanultam járni, azóta elképzelhetetlen számomra, hogy ne tudjak. Amióta tudok gépelni, azóta elfelejtettem, milyen percekig keresgetni egy betűt a billentyűzeten.
Ezért gyűlölöm az elmúlást is. Elkeserít, ha valaki nincs többé. Teljesen mindegy, milyen ember volt - akkor is ürességet hagy maga után. Hiszen belőle már nem lesz még egy; nincs két egyforma ember.
És azt gyűlölöm a legjobban, hogy sosem fogom már viszontlátni azt a férfit, akinek egyetlen pillantásáért bármit odaadtam volna.
(2019.04.26.)
Nobody ever loved me
Nobody ever hugged me
Nobody ever looked at me
And made me feel
Like they needed me
(2019.05.16.)
Semmi bajom azzal, ha valami véget ér.
Na jó, ez így szemenszedett hazugság. Számomra kurva nagy baj, ha valami véget ér.
De a lényeg az, hogy ha valami természetes módon, elfogadhatóan ér véget, azt fel tudom dolgozni. Nagyon nehezen, de túlteszem magam rajta.
De amikor egyik pillanatról a másikra, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, látszólag indokolatlanul csak úgy megszakad valami, egy barátság - vagy egy barátságnak hitt akármi - például, afölött nem tudok napirendre térni. Azt nem tudom megszokni, évek elteltével sem. Az mindig pokolian fájni fog.
(2019.05.18.)
Te szerettél már valakit annyira elkeseredetten, hogy már attól örömkönnyekben törtél ki, ha rád nézett?
(2019.06.02.)
Hogy törhet össze olyasvalaki elvesztése, aki sosem volt az enyém?
(2019.06.05.)
Már nem bírom ezt tovább, tudod? Ezt a sajgó érzést, ezt a tátongó ürességet a mellkasomban; a bizonyosságot, hogy sosem látlak többé, és ha látlak is, te akkor sem látsz engem, mert számodra nem létezem. Soha nem akartam már többé senkinek ennyire a megszállottja lenni. De aztán jöttél te, és megint szerelmes lettem valakibe, aki soha nem fogja viszonozni. Már megint csak szenvedek. Szenvedek, mert olyasvalakivel szeretném leélni az életemet, olyasvalakiről álmodom minden nap és minden éjjel, olyasvalaki az első és az utolsó gondolatom, aki azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Szenvedek, mert mindenhol téged kereslek, rád várok: figyelek, nem szólal-e meg a kaputelefon, nem lépsz-e be az ajtón, engem keresve; ha kilépek az utcára, ahány gyalogost, biciklist, sofőrt látok, mindről azt remélem, hogy te vagy, és talán rám nézel, ha csak egy pillanat erejéig is, és akkor már történt is velem valami jó dolog, amit a következő napokban magam elé idézhetek, a legnyomorultabb pillanataimban is. Szenvedek, mert minden percben azon kapom magam, hogy görcsösen az értesítéseimet lesem, arról fantáziálva, hogy üzentél valamit.
Pedig miért is írnál nekem? Alig ismerjük egymást. Fogadok, a nevemre sem emlékszel már, sőt, soha nem is jegyezted meg, annyira nem számítottam neked. Ha tudnád, hogy neked szólnak ezek a sorok, és hogy minden második gondolatom körülötted forog, megbotránkoznál, kiröhögnél, elborzadnál. A rút kiskacsa, aki a fehér lovas hercegről álmodozik. Szánalmas, igaz?
Ezért kívánom: bárcsak soha meg sem pillantottalak volna! Bárcsak kitéphetnélek a szívemből!
Bárcsak elmúlna már végre a fájdalom...
(2019.06.24.)
Valahol azt olvastam, hogy idővel mindenről leszokik az ember.
Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy én mindenről csak leszoktam életem során.
Leszoktam arról, hogy önmagamat adjam, mert egy idő után feltűnt, hogy a valódi énem nemcsak engem taszít, hanem mindenki mást is.
Leszoktam arról, hogy kimondjam, amit gondolok, mert rájöttem: az emberek nem akarják tudni az igazságot, sokkal szívesebben veszik a kegyes hazugságokat. De mivel én képtelen vagyok hazudni, ezért maradt a csend. Tehát leszoktam a beszédről; azóta csak hallgatok, mint a sír.
Leszoktam arról, hogy higgyek dolgokban, mert újra és újra csak kiábrándulást tapasztaltam. Ezért valahányszor valaki azt mondja nekem, hogy hinni a templomban kell, csak keserűen elmosolyodom, mert én már ott sem tudtam hinni soha. Nemhogy olyasmikben, mint az emberek szava, az igaz barátság vagy a sírig tartó szerelem.
Leszoktam arról, hogy reménykedjek. A remény eddig még csak csalódást és fájdalmat okozott nekem, és sosem teljesült be. Nem véletlenül vagyok reménytelen eset.
És ma leszoktam arról, hogy azt tegyem, amit akarok, azzal legyek, akit szeretek, azt csináljam, ami boldoggá tesz. És azt hiszem, nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, egy idő után ez az életről is le fog szoktatni.
(2019.09.16.)
Ostoba vagy, sziszegtem magamnak, miközben a kezem ökölbe szorult a tehetetlen dühtől és keserűségtől. Hát nem tanultad még meg, hogy senkinek nem számítasz?
(2019.09.21.)
Fura, hogy amíg minden nap beszélgettünk, és biztosan tudtam, hogy ott van nekem, addig fel sem tűnt, milyen átkozottul fontos lett számomra. Most meg, amikor hirtelen egy világ választja el tőlem, úgy érzem magam, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot.
(2019.09.24.)
I guess I'm always confusing love with lust
That's why I love a guy who only wants to fuck
(2019.09.27.)
Egyszer azt mondtad, állítsalak le, mert nem akarsz kihasználni. Várj, előbb hadd mondjam végig! Sokat gondolkodtam. És rájöttem, hogy amióta csak vissza tudok emlékezni, én mindig mindenkinek hagytam, hogy kihasználjon. Azért, mert legalább addig hasznosnak éreztem magam, érted? Olyankor egy kicsit úgy érezhettem, hogy mégiscsak érdemes volt megszületnem; hogy legalább valamire már jó voltam. Szóval én hajlamos vagyok erre az önpusztításra. Éppen ezért kettőnk közül neked kell elhatároznod, hogy márpedig nem fogsz kihasználni, mert különben én hagyom, hogy kihasználjanak. Neked is örömmel megengedem. Megengedjem, hogy kihasználj?
(2019.10.10.)
I honestly don't understand what he is doing by my side. His very existence brightens the universe and makes the world a better place... My world anyway. His smallest thought is worth more than my whole life and body and heart and soul and mind. What does an angel like him want from a broken piece of trash like me?
(2019.12.17.)
Ha lenne a világon ember, akit érdekel a hogylétem, neki sem tudnám úgy igazán elmondani, mi a baj.
Igazából egy kezemen meg tudnám számolni, mi nem baj; akkor már könnyebb ezt felsorolni, mint azokat a dolgokat, amik fájnak.
Fáj, hogy az a sok ember, akik a mindenemet jelentették és akiket, bármilyen messzire távolodnak tőlem, akkor is szeretni fogok az utolsó szívdobbanásomig, mára idegenek lettek és az sem érdekli őket, hogy a világon vagyok.
Fáj, hogy gyűlölök tükörbe nézni, és hogy mindig gyűlölni fogom saját magamat, kívül-belül, mindenestül.
Fáj, hogy mindenkinek csak csalódást és fájdalmat tudok okozni, mert mintha a génjeimben lenne, hogy azt a kevés jót is tönkretegyem, ami van az életemben.
Fáj, hogy egyetlen ember sincs, akinek egyáltalán feltűnne a hiányom, ha ma meghalnék; hát még olyan, akinek fájna is.
Fáj, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat követem el, ugyanazokon a zsákutcákon bukdácsolok végig, ugyanazokon a göröngyökön töröm el kezem-lábam, mielőtt belátom, hogy semmi értelme próbálkozni, és inkább visszahúzódom abba a sötét barlangba, ahova ugyan nem ér el fény, de épp ezért csalódás sem érhet.
Fáj körülnézni a világban, és szenvedést látni.
Nekem már minden fáj. Élni fáj. Meghalni fáj. Érezni fáj. Nem érezni fáj.
Tudom, nem létezel, de ó, istenem, szüntesd meg a fájdalmat végre... Elég volt...
(2020.01.31.)
Azt hinnéd, hogy ezer csalódás és kiábrándulás után még a legnaivabb álmodozó is leszáll végre a földre.
De a mai napig beleesem ugyanazokba a hibákba.
Például vannak perceim, amikor elhiszem, hogy van, akinek számítok.
Néha még most is azt gondolom, hogy vannak barátaim.
És ritkán, de azért fel-felmerül bennem a jóhiszemű gondolat, hogy talán mégsem kell egyedül kihúznom ezt a nyamvadt kálváriát, amit mindenki életnek csúfol.
Aztán persze kiábrándítanak. És azt gondolná az ember, hogy a tízezredik alkalommal ez már nem ráz meg annyira. De egyre biztosabb vagyok abban, hogy sosem fogom megszokni, ugyanis még mindig képes fájni. Ó, de még mennyire, haver...
(2018.06.22.)
Van egy galamb az utcánkban. Vagy volt. Nem tudom, ma délelőtt óta nem tudok róla biztosat. Eltört a szárnya, és tegnap este a pinceablak párkányán húzta meg magát, ma pedig a lakótelepen keresgélt az árkokban valami ennivaló után a fű között. Én már arra is gondoltam, hogy viszek neki valami kaját, de apám leordította a fejemet, hogy dögöljön meg a törött szárnyával együtt. De nem ettől bizonytalanodtam el, elvégre már megszoktam a kegyetlenséget, ami körülvesz. Hanem attól, hogy mi van, ha a madár így is, úgy is elpusztul, és én csak meghosszabbítom a szenvedéseit, ha enni adok neki.
Aztán beférkőzött a fejembe a gondolat, hogy talán azért is foglalkoztat ennyire egy madár sorsa, mert túlságosan sorsközösséget érzek vele. Mindkettőnknek eltört a szárnya. Mindkettőnkbe csak hálni jár a lélek. Mindketten csak meghúzzuk magunkat egy hideg, elhagyatott helyen, ahol nem reménykedhetünk egy jobb holnapban. Mindketten bicegve keresgélünk valamit, amiről legbelül tudjuk, hogy sosem akadhatunk rá. És mindketten feltápászkodunk reggelente, hiába tudjuk, hogy nekünk már egy nap sem hozhat megváltást többé.
És nemsokára már azon elmélkedtem, hogy vajon miért nem képes egyikőnk sem egyszerűen csak feladni a céltalan vergődést: leheverni valahova, és megvárni a végét.
Végül arra jutottam, hogy mégis különbözünk valamiben, az a madár meg én. Méghozzá abban, hogy arra a galambra gondol valaki. Valaki, aki segítene neki, ha tudná, mivel tudna. Valaki, akinek fáj a sorsa. Rám senki nem pazarol egyetlen gondolatot sem, nemhogy a segítségét vagy a jóindulatát.
Annak a szürke, elhagyatott galambnak inkább van helye ezen a világon, mint nekem valaha is volt, van vagy lesz.
(2018.06.22.)
A minap, amikor legszívesebben épp torkom szakadtából zokogtam volna, azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok sírni. És ahogy visszagondoltam az utóbbi időre, rájöttem: hetek, sőt, már hónapok óta nem tudok könnyeket hullatni, pedig lenne okom rá. Ó, de mennyi...
Kicsit rágódtam ezen; hogy lehet, hogy egy ember már zokogni sem képes. Még ha egy olyan elcseszett emberről van is szó, mint én, teszem hozzá.
Végül arra jutottam, hogy vagy felmondták a szolgálatot a könnycsatornáim az éveken át tartó állandó igénybevétel miatt, vagy pedig már olyannyira holt a belsőm, hogy már akkor sem érzek igazán semmit, amikor azt hiszem.
(2018.10.17.)
Emlékszel, amikor egyszer, egy másik életben azt mondtam neked, hogy egy nap úgyis el fogsz hagyni te is? Akkor önérzetesen azt felelted, hogy nem lesz igazam.
Bár tényleg ne lett volna.
(2018.11.29.)
Annyira furcsákat mond nekem... Sokszor nem tudom hova tenni. Mintha poénkodna, de inkább mégsem. Néha úgy érzem, túl messzire megy, de nem merem szóvá tenni, hátha mégis csak viccnek szánja, és hülyének néz, hogy én többet láttam bele. Viszont ha komolyan gondolja ezeket a dolgokat, akkor abból katasztrófa lesz. Mert én nem lehetek senkinek a párja; csak barátként lehetek vele. De hogyan is magyarázhatnám el neki azt, amit szavakba sem tudok önteni, mert sosem próbáltam úgy igazán? Ha azt mondom neki, hogy csak barátként szeretem, azt fogja gondolni, hogy benne van a hiba. Pedig ő tökéletes. Tényleg az. Nekem pedig semmi közöm nem lehet egy ennyire csodálatos emberhez. Őt csak magamhoz rontanám, magamnak pedig még több álmatlan éjszakát okoznék.
(2018.12.05.)
Ma láthattam őt. És, mivel tudom, hogy ennél többet nem remélhetek, hát beérem ezzel. Elvégre engem valójában már az is boldoggá tesz, hogy megpillanthattam. Ha csak egy pillanatra is. Ha csak a távolból is. Akkor is, ha ő felém sem nézett, de ha nézett volna, akkor sem látott volna senkit.
Nem tudom, ha a puszta látványától boldogság áraszt el, akkor mit éreznék, ha meghallanám a hangját? Ha rám mosolyogna? Ha megérintene?
...Ha viszontszeretne?
(2018.12.20.)
Csak azt szeretném, ha tudnátok, hogy már nem fáj.
Már nem fáj, hogy szó nélkül hátat fordítottatok, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rátok.
Már nem fáj, hogy ráébresztettetek: soha nem számítottam.
Már nem fáj, hogy soha nem számítottam azoknak, akiket a testvéreimként szerettem.
Már nem fáj. Nem számít. Megesik az ilyesmi. Nálam talán kicsit többször, mint ami ép ésszel kibírható, de annyi baj legyen. Kit érdekel eggyel több összetört élőhalott?
Már nem fáj, hogy vége, mert rájöttem, hogy valójában el sem kezdődött soha. Mert akkor nem így ért volna véget.
(2019.01.04.)
Térdre hulltam ott.
Tisztán éreztem, ahogy az őrület elsöprő hullámként önti el az elmém eddig épen maradt részét is. A szemeim előtt vörösen táncolt a könyvespolc. Remegtek a kezeim, ahogy a hajamba túrtam velük.
Teli torokból üvöltöttem fel. Azt hiszem, még sosem hagyta el ennyire állatias és fülsüketítő hang a számat.
Vége volt.
Mindennek.
Megőrültem.
(2019.01.08.)
Meg akarom tartani ezt a képet rólad az elmémben. Örökre úgy akarok emlékezni rád, ahogy akkor rám néztél és odahívtál magadhoz. Egészen úgy, mintha te is éreznéd ezt az elektromosságot köztünk. Tudom én, hogy nem így van. De ebbe a hitbe szeretném ringatni magam halálom napjáig. Így könnyebb. És annyira, de annyira boldogabbá tesz, mint az a tudat, hogy hidegen hagylak...!
(2019.01.19.)
Valójában még sosem tudtam úgy igazán, átéléssel imádkozni. Kiskoromban kényszerből elmotyogtam pár miatyánkot a templomban és hittanon, de rühelltem minden szavát, beismerem. Most viszont, bár tudom, hogy nem létezel, és ha létezel is, tőlem rég elfordultál, térden állva kérlek, Istenem: ne vedd el az utolsó fénysugarat is a sötét létezésemből! Könyörgök, Istenem! Nekem már csak az maradt, hogy egyetlen pillantásáért a porban csússzak, hogy a világ végére is elmenjek, csak egy másodpercig láthassam őt. Semmi másom nincs. Ez az utolsó, amiért reggelente kikászálódom az ágyból; csak emiatt tartok ki. Ha már őt sem láthatom többé, akkor vége. Ha ezt akarod, akkor persze rendben van - nekem is jobb lenne már megpihenni végre. De ha maradt benned bármi könyörület egy elcseszett, láthatatlan, fölösleges teremtményed iránt, akkor kérlek, ne vedd el őt tőlem! Azt már nem bírnám elviselni!
(2019.03.07.)
Fázom.
Azelőtt sosem fáztam. De tényleg; szállingózó hóban is tökéletesen elvoltam egyetlen vékonyka pólóban, miközben körülöttem mindenki vacogott a téli kabátjában. Édesanyám állandóan ki volt akadva rám, hogy a tél közepén is ujjatlan felsőt veszek fel, és hogy abban is lépek be az ajtón, mert még úgy is melegem van, nemhogy kabátban.
De pár hete egy reggel arra ébredtem, hogy fázom - és azóta egy pillanatra sem szűnt meg ez az érzés. Akárhány réteg ruhát veszek fel, hideget érzek. Nemcsak a bőrömön - bár csak ott érezném! Nem, ez a hideg a testembe ivódott, a mellkasom mélyére és minden tagomba. Nem tudom, mitől van. Csak sejtem. Talán azon a napon ébredtem rá, hogy elveszítelek - ezért fagytam meg hirtelen.
Mert az nem lehet, hogy soha többet nem láthatlak majd. A gondolatra is jéggé dermedek a rettegéstől.
(2019.03.08.)
Jut eszembe: ma sírtam.
És nem tudom, hogy érezzek ezzel kapcsolatban.
Egyrészt valahol jó hír, hiszen ez azt jelenti, hogy mégsem rohadt el bennem minden - legalább a könnycsatornáim még működnek, és képesek közvetíteni a fájdalmat, amit érzek; legalább egy aprócska részét. Legalább ez az egy szervem jól működik. Ugyanis hónapok óta nem tudtam sírni, akkor sem, ha épp újabb darabokra hullottam.
Másrészt gyűlölöm, hogy még ezt is képes voltál kihozni belőlem. Belőlem, aki annyiszor érzett már, és annyiszor keserítette meg ez az életét, hogy legszívesebben inkább kiirtaná az érzéseket magából. Belőlem, aki azt hittem, már nem jöhet semmi, ami jobban fájhatna. Erre jössz te, és félholtra kínzol - mindezt úgy, hogy azt sem tudod, hogy a világon vagyok.
(2019.03.08.)
Szüntelenül próbálom őt kiverni a fejemből. Ne gondolj rá, te idióta! - szajkózom magamnak. Hiszen a jobbik eszem pontosan tudja: nincs remény.
De annyira jó lenne már egyszer az életben viszonzottan szeretni valakit, hogy folyamatosan elhitetem magammal: ez most ilyen szerelem.
Hiába tudom, hogy ő a nevemet sem tudja.
Hiába tudom, hogy sosem érdemelnék olyan csodát, mint ő.
Hiába tudom, hogy megint csak csalódni fogok.
Hiába tudom, hogy búcsú nélkül fog kilépni a nyomorúságos életemből, méghozzá nem is olyan sokára, és hogy eszébe sem fogok jutni majd, mint ahogy eddig sem jutottam soha.
Hiába tudom, hogy ő undorodva fordulna el tőlem, ha tudná, mit érzek iránta.
Akkor is rá gondolok egész nap.
Akkor is róla, a kezéről, az érintéséről, a szeméről, pillantásáról, a mosolyáról, a nevetéséről, a csókjáról álmodozom éjjel-nappal.
Akkor sem akarok más férfira még csak ránézni sem.
Valójában akkor sem akarom őt kiverni a fejemből!
Hiszen ő az egyetlen jó dolog, amire gondolhatok. Ha ő nincs, csak a sötétség marad az elmémben - és az alig dobogó, szilánkosra tört szívemben is.
(2019.03.23.)
Mindig is gyűlöltem a befejezéseket. A búcsút. Azt, amikor valami végérvényesen véget ér, és egyszer csak nincs már többé. Mindegy, hogy mi volt az - a borzalmas időszakok vége is elszomorít néha. Hiszen csak egyszer élünk, tehát ha egy dolog véget ér, akkor már soha többé nem lesz benne részünk. Mindegy, hogy a hátam közepére sem kívántam azt a tanárt, amióta csak megszólalt - akkor is ürességet érzek, ha arra gondolok, hogy nem láthatom többé; hogy már sosem lesz órám vele. Mindegy, hogy mennyire élőhalottat csinált belőlem néha az a gimnázium - ugyanúgy magamba fordulok, ha eszembe jut, hogy talán soha többé nem lépem át a küszöbét, de ha mégis, akkor sem diákként; nem ezzel a frenetikus osztállyal, nem ezzel a... hát, változatos, de szerethető tanári karral, nem ezzel az óra- és teremrenddel, nem ennek az évfolyamnak a tagjaként, nem ugyanazokkal az arcokkal a folyosón szünetekben. Te jó ég, már azt sem mondhatom soha többé, hogy kiskorú vagyok: már sosem várhatom, hogy gyerekként kezeljenek. Amióta tudok írni és olvasni, azóta már el sem tudom képzelni, milyen érzés volt úgy ránézni egy könyv lapjaira és csak érthetetlen, számomra megfejthetetlen jeleket látni rajta. Már soha többet nem lehet részem abban, milyen megtanulni írni és olvasni. Amióta ismerem ezt vagy azt a nyelvet, azóta elképzelhetetlen számomra, hogy ne olvassak cikkeket és könyveket, ne nézzek filmeket azon a nyelven. Amióta ismerem a kottát, azóta nem tudom, milyen ránézni egy hangsorra és nem leolvasni a hangjait, nem lejátszani őket gondolatban, nem hallani őket a lelki füleimmel. Amióta megtanultam járni, azóta elképzelhetetlen számomra, hogy ne tudjak. Amióta tudok gépelni, azóta elfelejtettem, milyen percekig keresgetni egy betűt a billentyűzeten.
Ezért gyűlölöm az elmúlást is. Elkeserít, ha valaki nincs többé. Teljesen mindegy, milyen ember volt - akkor is ürességet hagy maga után. Hiszen belőle már nem lesz még egy; nincs két egyforma ember.
És azt gyűlölöm a legjobban, hogy sosem fogom már viszontlátni azt a férfit, akinek egyetlen pillantásáért bármit odaadtam volna.
(2019.04.26.)
Nobody ever loved me
Nobody ever hugged me
Nobody ever looked at me
And made me feel
Like they needed me
(2019.05.16.)
Semmi bajom azzal, ha valami véget ér.
Na jó, ez így szemenszedett hazugság. Számomra kurva nagy baj, ha valami véget ér.
De a lényeg az, hogy ha valami természetes módon, elfogadhatóan ér véget, azt fel tudom dolgozni. Nagyon nehezen, de túlteszem magam rajta.
De amikor egyik pillanatról a másikra, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, látszólag indokolatlanul csak úgy megszakad valami, egy barátság - vagy egy barátságnak hitt akármi - például, afölött nem tudok napirendre térni. Azt nem tudom megszokni, évek elteltével sem. Az mindig pokolian fájni fog.
(2019.05.18.)
Te szerettél már valakit annyira elkeseredetten, hogy már attól örömkönnyekben törtél ki, ha rád nézett?
(2019.06.02.)
Hogy törhet össze olyasvalaki elvesztése, aki sosem volt az enyém?
(2019.06.05.)
Már nem bírom ezt tovább, tudod? Ezt a sajgó érzést, ezt a tátongó ürességet a mellkasomban; a bizonyosságot, hogy sosem látlak többé, és ha látlak is, te akkor sem látsz engem, mert számodra nem létezem. Soha nem akartam már többé senkinek ennyire a megszállottja lenni. De aztán jöttél te, és megint szerelmes lettem valakibe, aki soha nem fogja viszonozni. Már megint csak szenvedek. Szenvedek, mert olyasvalakivel szeretném leélni az életemet, olyasvalakiről álmodom minden nap és minden éjjel, olyasvalaki az első és az utolsó gondolatom, aki azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Szenvedek, mert mindenhol téged kereslek, rád várok: figyelek, nem szólal-e meg a kaputelefon, nem lépsz-e be az ajtón, engem keresve; ha kilépek az utcára, ahány gyalogost, biciklist, sofőrt látok, mindről azt remélem, hogy te vagy, és talán rám nézel, ha csak egy pillanat erejéig is, és akkor már történt is velem valami jó dolog, amit a következő napokban magam elé idézhetek, a legnyomorultabb pillanataimban is. Szenvedek, mert minden percben azon kapom magam, hogy görcsösen az értesítéseimet lesem, arról fantáziálva, hogy üzentél valamit.
Pedig miért is írnál nekem? Alig ismerjük egymást. Fogadok, a nevemre sem emlékszel már, sőt, soha nem is jegyezted meg, annyira nem számítottam neked. Ha tudnád, hogy neked szólnak ezek a sorok, és hogy minden második gondolatom körülötted forog, megbotránkoznál, kiröhögnél, elborzadnál. A rút kiskacsa, aki a fehér lovas hercegről álmodozik. Szánalmas, igaz?
Ezért kívánom: bárcsak soha meg sem pillantottalak volna! Bárcsak kitéphetnélek a szívemből!
Bárcsak elmúlna már végre a fájdalom...
(2019.06.24.)
Valahol azt olvastam, hogy idővel mindenről leszokik az ember.
Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy én mindenről csak leszoktam életem során.
Leszoktam arról, hogy önmagamat adjam, mert egy idő után feltűnt, hogy a valódi énem nemcsak engem taszít, hanem mindenki mást is.
Leszoktam arról, hogy kimondjam, amit gondolok, mert rájöttem: az emberek nem akarják tudni az igazságot, sokkal szívesebben veszik a kegyes hazugságokat. De mivel én képtelen vagyok hazudni, ezért maradt a csend. Tehát leszoktam a beszédről; azóta csak hallgatok, mint a sír.
Leszoktam arról, hogy higgyek dolgokban, mert újra és újra csak kiábrándulást tapasztaltam. Ezért valahányszor valaki azt mondja nekem, hogy hinni a templomban kell, csak keserűen elmosolyodom, mert én már ott sem tudtam hinni soha. Nemhogy olyasmikben, mint az emberek szava, az igaz barátság vagy a sírig tartó szerelem.
Leszoktam arról, hogy reménykedjek. A remény eddig még csak csalódást és fájdalmat okozott nekem, és sosem teljesült be. Nem véletlenül vagyok reménytelen eset.
És ma leszoktam arról, hogy azt tegyem, amit akarok, azzal legyek, akit szeretek, azt csináljam, ami boldoggá tesz. És azt hiszem, nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, egy idő után ez az életről is le fog szoktatni.
(2019.09.16.)
Ostoba vagy, sziszegtem magamnak, miközben a kezem ökölbe szorult a tehetetlen dühtől és keserűségtől. Hát nem tanultad még meg, hogy senkinek nem számítasz?
(2019.09.21.)
Fura, hogy amíg minden nap beszélgettünk, és biztosan tudtam, hogy ott van nekem, addig fel sem tűnt, milyen átkozottul fontos lett számomra. Most meg, amikor hirtelen egy világ választja el tőlem, úgy érzem magam, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot.
(2019.09.24.)
I guess I'm always confusing love with lust
That's why I love a guy who only wants to fuck
(2019.09.27.)
Egyszer azt mondtad, állítsalak le, mert nem akarsz kihasználni. Várj, előbb hadd mondjam végig! Sokat gondolkodtam. És rájöttem, hogy amióta csak vissza tudok emlékezni, én mindig mindenkinek hagytam, hogy kihasználjon. Azért, mert legalább addig hasznosnak éreztem magam, érted? Olyankor egy kicsit úgy érezhettem, hogy mégiscsak érdemes volt megszületnem; hogy legalább valamire már jó voltam. Szóval én hajlamos vagyok erre az önpusztításra. Éppen ezért kettőnk közül neked kell elhatároznod, hogy márpedig nem fogsz kihasználni, mert különben én hagyom, hogy kihasználjanak. Neked is örömmel megengedem. Megengedjem, hogy kihasználj?
(2019.10.10.)
I honestly don't understand what he is doing by my side. His very existence brightens the universe and makes the world a better place... My world anyway. His smallest thought is worth more than my whole life and body and heart and soul and mind. What does an angel like him want from a broken piece of trash like me?
(2019.12.17.)
Ha lenne a világon ember, akit érdekel a hogylétem, neki sem tudnám úgy igazán elmondani, mi a baj.
Igazából egy kezemen meg tudnám számolni, mi nem baj; akkor már könnyebb ezt felsorolni, mint azokat a dolgokat, amik fájnak.
Fáj, hogy az a sok ember, akik a mindenemet jelentették és akiket, bármilyen messzire távolodnak tőlem, akkor is szeretni fogok az utolsó szívdobbanásomig, mára idegenek lettek és az sem érdekli őket, hogy a világon vagyok.
Fáj, hogy gyűlölök tükörbe nézni, és hogy mindig gyűlölni fogom saját magamat, kívül-belül, mindenestül.
Fáj, hogy mindenkinek csak csalódást és fájdalmat tudok okozni, mert mintha a génjeimben lenne, hogy azt a kevés jót is tönkretegyem, ami van az életemben.
Fáj, hogy egyetlen ember sincs, akinek egyáltalán feltűnne a hiányom, ha ma meghalnék; hát még olyan, akinek fájna is.
Fáj, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat követem el, ugyanazokon a zsákutcákon bukdácsolok végig, ugyanazokon a göröngyökön töröm el kezem-lábam, mielőtt belátom, hogy semmi értelme próbálkozni, és inkább visszahúzódom abba a sötét barlangba, ahova ugyan nem ér el fény, de épp ezért csalódás sem érhet.
Fáj körülnézni a világban, és szenvedést látni.
Nekem már minden fáj. Élni fáj. Meghalni fáj. Érezni fáj. Nem érezni fáj.
Tudom, nem létezel, de ó, istenem, szüntesd meg a fájdalmat végre... Elég volt...
(2020.01.31.)
Néha már huzamosabb ideig is el tudom hitetni magammal, hogy jól vagyok. Na jó, ezt soha; inkább csak azt, hogy megvagyok.
De minden egyes rohadt nap újra meg újra elönt az az elbaszott érzés, hogy én még mindig szart sem érek, még mindig nem szeret senki, még mindig jobb lenne a halál is, mint az életnek csúfolt szenvedésem, és úgy általában, hogy nem kellett volna megszületnem.
De minden egyes rohadt nap újra meg újra elönt az az elbaszott érzés, hogy én még mindig szart sem érek, még mindig nem szeret senki, még mindig jobb lenne a halál is, mint az életnek csúfolt szenvedésem, és úgy általában, hogy nem kellett volna megszületnem.
(2020.06.28.)
Képzelj el egy embert, akit tiszta szívedből gyűlölsz!
Nem kell egy konkrét személynek lennie; egyszerűen képzelj el egy embert, akiben minden megvan, amit ki nem állhatsz, és csak az van meg benne, jó semmi! Akire rühellsz ránézni, mert már a puszta látványa is visszataszító. Ennél már csak a belseje visszataszítóbb: egyszerűen mindenestül elviselhetetlen a személyisége, a jelleme, a gondolkodása - már amikor van olyanja -, a stílusa, a hangja, a beszéde, a nevetése, a szokásai, az érzései, a viselkedése, minden lélegzetvétele.
Most pedig képzeld el, hogy ezzel az emberrel vagy egy testbe zárva. Ez az ember te vagy. Így születtél, és halálod napjáig ekként a lényként kell élned a nyomorult életedet. Egy pillanatra sem tudsz megszabadulni tőle. Változtatni sem tudsz a problémán, mert a probléma te magad vagy - egyedül a halál szabadíthatna meg tőle, de ez a korcs gyávának is született, ezért még az öngyilkosságba sem menekülhetsz előle. Záros határidőn belül megkeseríti minden egyes emberi kapcsolatodat - igen, még azt a keveset is, amit képes vagy kötni mellette -, és újra meg újra ugyanazokat a fájdalmakat kell végigszenvedned az ő ostobasága, naivitása, gyengesége és elbaszott jelleme miatt. Mert sosem tanul a hibáiból, sosem fejlődik, mindig ugyanaz a gyermeteg idióta marad.
Most, hogy ezt mind látod magad előtt, szorozd be az egészet százzal.
Ez már talán megközelíti azt, amilyen az én életnek csúfolt vergődésem minden pillanata.
Nem kell egy konkrét személynek lennie; egyszerűen képzelj el egy embert, akiben minden megvan, amit ki nem állhatsz, és csak az van meg benne, jó semmi! Akire rühellsz ránézni, mert már a puszta látványa is visszataszító. Ennél már csak a belseje visszataszítóbb: egyszerűen mindenestül elviselhetetlen a személyisége, a jelleme, a gondolkodása - már amikor van olyanja -, a stílusa, a hangja, a beszéde, a nevetése, a szokásai, az érzései, a viselkedése, minden lélegzetvétele.
Most pedig képzeld el, hogy ezzel az emberrel vagy egy testbe zárva. Ez az ember te vagy. Így születtél, és halálod napjáig ekként a lényként kell élned a nyomorult életedet. Egy pillanatra sem tudsz megszabadulni tőle. Változtatni sem tudsz a problémán, mert a probléma te magad vagy - egyedül a halál szabadíthatna meg tőle, de ez a korcs gyávának is született, ezért még az öngyilkosságba sem menekülhetsz előle. Záros határidőn belül megkeseríti minden egyes emberi kapcsolatodat - igen, még azt a keveset is, amit képes vagy kötni mellette -, és újra meg újra ugyanazokat a fájdalmakat kell végigszenvedned az ő ostobasága, naivitása, gyengesége és elbaszott jelleme miatt. Mert sosem tanul a hibáiból, sosem fejlődik, mindig ugyanaz a gyermeteg idióta marad.
Most, hogy ezt mind látod magad előtt, szorozd be az egészet százzal.
Ez már talán megközelíti azt, amilyen az én életnek csúfolt vergődésem minden pillanata.
(2020.07.17.)
Hálás vagyok, hogy már nem rólad álmodom.
(2020.09.25.)
Vele olyanok vagyunk, mint két elcseszett mágnes.
Ha csak egymás közelébe kerülünk, izzani és szikrázni kezd a levegő körülöttünk, és ellenállhatatlan erő vonz egymáshoz. Hiába próbálnánk tenni ellene. Hiába bűn. Hiába nem szabadna. Egymás ellentétes pólusai vagyunk; nem is illhetnénk össze, mégis összetapadunk, és akkor már nem vagyunk képesek elszakadni egymástól.
Ha csak egymás közelébe kerülünk, izzani és szikrázni kezd a levegő körülöttünk, és ellenállhatatlan erő vonz egymáshoz. Hiába próbálnánk tenni ellene. Hiába bűn. Hiába nem szabadna. Egymás ellentétes pólusai vagyunk; nem is illhetnénk össze, mégis összetapadunk, és akkor már nem vagyunk képesek elszakadni egymástól.
(2020.10.30.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése