Tudom! Tudom, hogy
Egy fogyatékos nyomorult vagyok,
Aki folyton lehajtja a fejét, mintha
Az egész világ a vállán nyugodna.
De ha belém látnál, tudnád azt is,
Hogy az életem annyit sem ér, mint
Másnak egy fél napja -
Sajnálom, de én ennyit jelentek csak.
Akármit teszek, maradok ugyanaz az
Értéktelen, eltaposott balfasz,
Aki születésemtől vagyok. Remélem,
Elfelejtesz még idejében.
Mert láthatatlan vagyok, valljuk be,
Az sem emlékszik rám, aki naponta magához ölel.
Nyom nélkül fogok eltűnni a mélyben,
Rövid, szánalmas életemnek fináléja lesz ez.
Engem nem lehet szeretni, ezt te tudod a legjobban:
Tengernyi hibámhoz egy jó dolog sem társult soha.
A saját családom - jogosan - a halálba kíván,
Mert egy önző szemétláda vagyok, semmi más.
Hát csak fordulj meg és hagyj magamra, mert
Ezt érdemlem, tudom, többet nem.
Tükörbe nézni is gyűlölök,
Napról napra, szép lassan megszűnök.
Megszűnök, mert én sem szeretek magamban semmit,
Hogy várhatnám el, hogy bárki velem akarjon lenni?
Nincs semmi, amiért élnem érdemes, így érzem:
És ki mondaná meg, ha tévedek?
