Életet adtál

Olyan jó hallgatni, amikor a jövődet tervezgeted!

Olyan jó látni, hogy benned élnek még remények!

Boldoggá tesz, hogy te hiszel az emberekben;

Hogy te még mindig bízol abban, hogy a világ jó hely.

Azt szeretném, ha megőriznéd benned ezt a csodát;

Ha nem változnál soha, s ha örökké bizakodnál!

Kell ebbe a feneketlen lyukba néha egy napsugár,

Elvégre nélküled én sem tartanék ki már talán.

Mert te vagy, aki feldobja a legrosszabb napjaimat is;

Akire elég ránéznem, hogy tudjam: érte érdemes élni.

Amíg te ezen a világon vagy - ezt nem érdemes tagadni -,

Addig maradni fog jó a világban, bármilyen apró is.

Néha csak úgy elnézlek, és megfájdul a szívem:

Lucifer az égben, bár lehetnék én is csak feleilyen!

Feleilyen sugárzó, boldogító, bizakodó jó lélek!

Akiben élnek még százával csodák és remények!

Félve szóltam hozzád azon a legelső, ősrégi napon:

Talán örültem volna, ha meg sem hallod a hangom.

Addigra már nem reméltem semmit, nem ismertem álmot;

Csak a naivitásom vitt rá, hogy ne hagyjak neked nyugtot.

Megszólítottalak, és mikor válaszoltál, már tudtam,

Hogy a közeledbe merészkednem sem lett volna szabad.
Nem, mert úgyis örökké csak magammal rántanálak,
És különben sem érdemlek olyan barátot, amilyen te vagy.

Mert te elviselsz azzal a sok hibámmal, amit megismertél;
Szerinted léteznek jó tulajdonságaim, van számomra remény.
Nem bírod hallani, ha kicsúszik a számon valami keserűség,
Ami az egész belsőmet ellepte talán már a születésem hetén.

Te nem tudod, hogy azért szólítalak életnek, mert életet adtál,
Pedig egy olyan élőhalott, mint én, ilyesmit már nem vár.
Adtál valamit, amiért érdemes élnem, ha nem is túl soká,
De ne aggódj, ettől függetlenül is vágyom a megváltó halált.