Talán akkor éreztem meg igazán, hogy a barátságunknak vége, amikor láttam, hogy már nem viseled a tőlem kapott nyakláncot. A nyakláncot, ami jelképezte mindazt, amit jelentettél, és, nem érdemes tagadni, még most is jelentesz nekem.
Azt, hogy bár le voltam égve, az utolsó aprópénzemet is arra a nyakláncra költöttem, amit amint megláttam, tudtam, hogy azt kell adnom neked a tizennyolcadik születésnapodra.
Azt, hogy már egy hónappal a nagy nap előtt az ajándékodon törtem a fejem.
Azt, hogy egyáltalán fejben tartottam a születésnapod dátumát, pedig Lucifer a tanúm, én aztán még a sajátomat is el szoktam felejteni.
Hiába vált nyilvánvalóvá, hogy neked egy ismeretlen járókelő is többet jelent, mint én, mégis rád gondoltam egész nap. Akkor is, mikor magányosan róttam a folyosókat, és akkor is, amikor félholtan fetrengtem a padon, mert szokás szerint csak rémálmokat hozott az elalvás előző éjszaka. Akkor is, mikor végig kellett néznem, milyen jól elvagy nélkülem - sőt, pont, hogy nélkülem vagy boldog. Én mindig is csak elszomorítottalak, már a puszta látványommal is, nemhogy a valódi gondolataim esetenkénti kimondásával.
Te nem is tudod, milyen törvényszerű, élet, hogy míg te egyetlen véleménykülönbség miatt is nyugodt szívvel megszakítod a barátságunkat, én csak szedegetem a szívem aszott, repedezett darabjait, mert szokás szerint a nővéremként szerettem a barátnőmet, míg a barátnőm engem kábé annyira, mint egy idegesítő gondolatot.
Igen, megszokhattam volna már a magányt. Volt időm gyakorolni. Megszokhattam volna, hogy nem jelentek semmit azoknak, akikért én azt a keveset, amim van, azt is maradéktalanul odaadnám. Megszokhattam volna, hogy egy olyan ember, mint én, nem érdemel barátokat. Pláne nem olyat, mint amilyen te vagy. Tizenhét év alatt sem tanultam meg; mikor fogom már végre fel?!
Tudod, előttem van, hogy milyen állapotban léptem be a gimi ajtaján azon a legelső napon a gólyatáborba. Egy élőhalott voltam, érted? Minden életkedvétől megfosztott zombi, aki minden reményének végignézte a szertefoszlását, és minden érzelmét ellene fordították. Megalázott, kigúnyolt, megvetett, kívül-belül ocsmány emberi roncs, akinek egész életében csak a magányból, az átverésekből és a bánatból volt része. Szavak nincsenek rá, hogy milyen állapotban voltam. Még be sem töltöttem a tizenhatot, de már túljutottam azon a ponton, amikor az ember még remél bármit is. Nem akartam szerelmet, barátságot, egyáltalán bármit érezni, soha többet. Az egyetlen dolog, amit az úgynevezett életemtől reméltem, az egy minél előbbi gyors, fájdalommentes halál volt.
Látom magam előtt azt is, amikor először beszéltünk. Te jó ég, hogy én már akkor is mekkora rakás szerencsétlenség voltam! Nem is tudom, hogy bírtál egyáltalán a közelemben lenni minden balfaszságom ellenére is. És tudod, mit gyűlölök abban a bizonyos első beszélgetésünkben?
Azt, hogy reményt ültettél abba az üres, hideg, szilánkosra tört szívembe.
Reményt, hogy nekem is lehetnek igazi barátaim.
Reményt, hogy életemben először nem leszek magányos.
Reményt a boldogságra.
Reményt, hogy lesz okom reggelente kikelni az ágyból.
És az elmúlt több, mint két évben te tápláltad is bennem ezeket a reményeket. Valahol gyűlöltelek érte, hogy okot adsz nekem az életre, és nem hagysz tovább vegetálni a saját elcseszett kis falaim képezte börtönben. Az a börtön volt ugyanis a komfortzónám; ott soha nem bánthatott senki, de nem is nevettetett meg senki. Nem sütött be oda a fény, de legalább nem volt okom csalódásra. Ott nem volt rajtam kívül senki: nem kellett emberek közé mennem, akikkel amúgy is mindig ügyetlen voltam, mert nem értettem a nyelvükön. Abban a kis börtönben legalább csak közömbös voltam.
Melletted viszont reménykedni kezdtem, és ez volt a legnagyobb baromság, amit csak tehettem.
Mert hiába a két év önfeledt, sokszor fülsüketítő röhögései, poénjai, feledhetetlen emlékei, megosztott titkai, csodás élményei és szoros ölelései - ezeket ugyanúgy a csalódás követte, mint addig bármit, amivel a magam kis börtönén kívül valaha is próbálkoztam. És ha az ember magasról zuhan le, az mindig ezerszer jobban fáj, mintha csak a földön kúszva botlik egyet. És Lucifer a tanúm rá, a te barátságod a felhők között reptetett engem.
És aztán lezuhantam. Olyan érzés volt, mintha egy repülőből zuhantam volna ki, egy jéghideg vizű örvény kellős közepébe. A becsapódás eltörte a csontjaimat, a jeges víz megfagyasztotta a belsőségeimet, az örvény pedig olyan mélyre rántott, ahonnan már senki nem húzhat fel többé.
De nem is kell kimenteni. Pont jó helyen vagyok én ott. Nekem való. Oda tartozom. Hol máshol lehetnék?
Úgyhogy csak ne sajnálj engem, a szegény szerencsétlent! Nekem talán a legjobb mindünk közül - én már biztosan nem fogok érezni soha semmit többé. Minek? Hogy megint kötődjek, és aztán összetörjenek? Nem fogok reménykedni; soha nem is kellett volna, dehát ez vagyok én, az örökké naiv idióta. A remény is csak egyre mélyebbre és mélyebbre taszított az évek során; elég volt belőle. Mindenből elég volt.
Azt, hogy bár le voltam égve, az utolsó aprópénzemet is arra a nyakláncra költöttem, amit amint megláttam, tudtam, hogy azt kell adnom neked a tizennyolcadik születésnapodra.
Azt, hogy már egy hónappal a nagy nap előtt az ajándékodon törtem a fejem.
Azt, hogy egyáltalán fejben tartottam a születésnapod dátumát, pedig Lucifer a tanúm, én aztán még a sajátomat is el szoktam felejteni.
Hiába vált nyilvánvalóvá, hogy neked egy ismeretlen járókelő is többet jelent, mint én, mégis rád gondoltam egész nap. Akkor is, mikor magányosan róttam a folyosókat, és akkor is, amikor félholtan fetrengtem a padon, mert szokás szerint csak rémálmokat hozott az elalvás előző éjszaka. Akkor is, mikor végig kellett néznem, milyen jól elvagy nélkülem - sőt, pont, hogy nélkülem vagy boldog. Én mindig is csak elszomorítottalak, már a puszta látványommal is, nemhogy a valódi gondolataim esetenkénti kimondásával.
Te nem is tudod, milyen törvényszerű, élet, hogy míg te egyetlen véleménykülönbség miatt is nyugodt szívvel megszakítod a barátságunkat, én csak szedegetem a szívem aszott, repedezett darabjait, mert szokás szerint a nővéremként szerettem a barátnőmet, míg a barátnőm engem kábé annyira, mint egy idegesítő gondolatot.
Igen, megszokhattam volna már a magányt. Volt időm gyakorolni. Megszokhattam volna, hogy nem jelentek semmit azoknak, akikért én azt a keveset, amim van, azt is maradéktalanul odaadnám. Megszokhattam volna, hogy egy olyan ember, mint én, nem érdemel barátokat. Pláne nem olyat, mint amilyen te vagy. Tizenhét év alatt sem tanultam meg; mikor fogom már végre fel?!
Tudod, előttem van, hogy milyen állapotban léptem be a gimi ajtaján azon a legelső napon a gólyatáborba. Egy élőhalott voltam, érted? Minden életkedvétől megfosztott zombi, aki minden reményének végignézte a szertefoszlását, és minden érzelmét ellene fordították. Megalázott, kigúnyolt, megvetett, kívül-belül ocsmány emberi roncs, akinek egész életében csak a magányból, az átverésekből és a bánatból volt része. Szavak nincsenek rá, hogy milyen állapotban voltam. Még be sem töltöttem a tizenhatot, de már túljutottam azon a ponton, amikor az ember még remél bármit is. Nem akartam szerelmet, barátságot, egyáltalán bármit érezni, soha többet. Az egyetlen dolog, amit az úgynevezett életemtől reméltem, az egy minél előbbi gyors, fájdalommentes halál volt.
Látom magam előtt azt is, amikor először beszéltünk. Te jó ég, hogy én már akkor is mekkora rakás szerencsétlenség voltam! Nem is tudom, hogy bírtál egyáltalán a közelemben lenni minden balfaszságom ellenére is. És tudod, mit gyűlölök abban a bizonyos első beszélgetésünkben?
Azt, hogy reményt ültettél abba az üres, hideg, szilánkosra tört szívembe.
Reményt, hogy nekem is lehetnek igazi barátaim.
Reményt, hogy életemben először nem leszek magányos.
Reményt a boldogságra.
Reményt, hogy lesz okom reggelente kikelni az ágyból.
És az elmúlt több, mint két évben te tápláltad is bennem ezeket a reményeket. Valahol gyűlöltelek érte, hogy okot adsz nekem az életre, és nem hagysz tovább vegetálni a saját elcseszett kis falaim képezte börtönben. Az a börtön volt ugyanis a komfortzónám; ott soha nem bánthatott senki, de nem is nevettetett meg senki. Nem sütött be oda a fény, de legalább nem volt okom csalódásra. Ott nem volt rajtam kívül senki: nem kellett emberek közé mennem, akikkel amúgy is mindig ügyetlen voltam, mert nem értettem a nyelvükön. Abban a kis börtönben legalább csak közömbös voltam.
Melletted viszont reménykedni kezdtem, és ez volt a legnagyobb baromság, amit csak tehettem.
Mert hiába a két év önfeledt, sokszor fülsüketítő röhögései, poénjai, feledhetetlen emlékei, megosztott titkai, csodás élményei és szoros ölelései - ezeket ugyanúgy a csalódás követte, mint addig bármit, amivel a magam kis börtönén kívül valaha is próbálkoztam. És ha az ember magasról zuhan le, az mindig ezerszer jobban fáj, mintha csak a földön kúszva botlik egyet. És Lucifer a tanúm rá, a te barátságod a felhők között reptetett engem.
És aztán lezuhantam. Olyan érzés volt, mintha egy repülőből zuhantam volna ki, egy jéghideg vizű örvény kellős közepébe. A becsapódás eltörte a csontjaimat, a jeges víz megfagyasztotta a belsőségeimet, az örvény pedig olyan mélyre rántott, ahonnan már senki nem húzhat fel többé.
De nem is kell kimenteni. Pont jó helyen vagyok én ott. Nekem való. Oda tartozom. Hol máshol lehetnék?
Úgyhogy csak ne sajnálj engem, a szegény szerencsétlent! Nekem talán a legjobb mindünk közül - én már biztosan nem fogok érezni soha semmit többé. Minek? Hogy megint kötődjek, és aztán összetörjenek? Nem fogok reménykedni; soha nem is kellett volna, dehát ez vagyok én, az örökké naiv idióta. A remény is csak egyre mélyebbre és mélyebbre taszított az évek során; elég volt belőle. Mindenből elég volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése