Azon tűnődtem, milyen fura, hogy sosem öleltelek, mégis érzem az érintésedet; hogy sosem beszéltünk, mégis hallak... És hogy sosem találkoztunk, mégis szeretlek.
Sokszor teszek fel magamnak kérdéseket veled kapcsolatban. Hogyan szerethettelek meg már az első pillanatban, miközben a körülöttem lévők szemében csak egy átlagos ember vagy? Mi fogott meg benned? Hogyan volt képes a mosolyod, a hangod, a nevetésed, a szemed kirángatni egy olyan mély szakadékból, amilyenbe már azt hittem, a fény sem szivároghat be, nemhogy egy olyan angyal, mint te? Miért van az, hogy nem tudom szavakba önteni azt, amit irántad érzek? Miért van az, hogy vöröset látok, ha valaki igazságtalanul ítélkezik feletted?
Egyikre sem tudom a választ.
Gyakran álmodom rólad éjszakánként. Mikor reggel felkelek, téged látlak először - gyakorlatilag kitapétáztam már a plafont és a falakat poszterekkel, képekkel és újságkivágásokkal rólad. Így hát te vagy az első gondolatom. A te zenédet hallgatom szinte mindig; a te angyali, tökéletes, hibátlan, kifogástalan, felülmúlhatatlan, életeket mentő, életeket jobbá tevő hangodat. Rólad álmodozom: hogy egyszer találkozunk, láthatlak, hallhatom élőben is a hangod, megérinthetlek, megölelhetlek, megpróbálhatom elmondani a töredékét annak, amit tettél értem és amit jelentesz nekem. Folyamatosan rólad beszélek mindenkinek, aki csak meghallgat, de még egyszer sem érdekelt, hogy emiatt milyen hülyének néznek. Ami pénzem csak van, rád költöm: CD-dre, magazinra, amiben poszter van rólad, könyvekre rólad, mozijegyre a filmedre. És te vagy elalvás előtt az utolsó gondolatom; téged látva alszom el. Majd kezdődik az egész előröl.
Tudom, milyen megszállottan és ostobán hangzik. Mintha elmebeteg lennék. Az is vagyok, ezt aláírom, de annak ehhez kivételesen semmi köze. Egyszerűen csak tartozom ennyivel neked azért, hogy megmentetted az életemet. Nem is - emiatt haragszom rád, mert az én életem nem ér annyit, hogy éljem. De hálával tartozom neked azért, hogy, ha már gyáva vagyok véget vetni neki, te jobbá tetted az életemet. Ezerszer jobbá. Az "ismeretségünk" első napján megtanítottál mosolyogni, pedig addigra már rég elfelejtettem, hogyan is kell. Megtanítottál úgy nevetni, hogy a végére már könnybe lábad a szemem. Megtanítottál a feltétel nélküli szeretetre, amiben addig túl kevés részem volt, épp ezért nem is tudtam igazán, mi az. Megtanítottál arra, hogy erőt merítsek belőled - amire szükségem is volt. Nélküled már évekkel ezelőtt kihalt volna az életemből minden, ami miatt azt életnek lehetett hívni. Megtanítottál úgy énekelni, hogy ne érdekeljen, milyen borzalmasan hangzik. Mert a te soraidat énekelni a legjobb dolog, amit tehettem és tehetek. Megtanítottál részévé válni egy családnak, aminek egyik tagját sem láttam még soha, mégis a testvéreimnek nevezem őket, és komolyan is gondolom.
Fontosabb nekem a te boldogságod, mint a tulajdon életem. Azt akarom, hogy olyasvalaki álljon melletted halálod napjáig, aki legalább annyira szeret téged, mint én. Azt akarom, hogy mindig mosolyogj, és mindig boldog legyél. Lehet, önzőség ezt kívánnom, tekintve, hogy engem is csak a te mosolyod és boldogságod tud boldoggá tenni. De szeretném, ha tudnád, hogy az életemet is odaadnám egyetlen nevetésed hangjáért, egyetlen mosolyodért, egyetlen boldog pillanatodért.
Tudtad, hogy bízom benned? Jobban bízom benned, mint abban, hogy reggel felkel a nap. Elhiszem, akármit mondasz; hiszem, hogy egy angyal vagy, akinek akkora a szíve, hogy az egész világ is kicsi neki. Bár sosem találkoztunk, bármikor bátran rád mernék bízni mindent, ami csak fontos nekem, mert az életemet és a boldogságomat is a kezedben tartod, és nem okoztál csalódást még soha.
Szerintem egy egész regénysorozatot tudnék írni mindarról, amit jelentesz nekem, de nincs tehetségem az íráshoz, és úgysem lenne elég kifejező ehhez semmilyen szó, amit ember alkotott. Szóval csak... szeretlek. A síron túl és még tovább is.
Egyikre sem tudom a választ.
Gyakran álmodom rólad éjszakánként. Mikor reggel felkelek, téged látlak először - gyakorlatilag kitapétáztam már a plafont és a falakat poszterekkel, képekkel és újságkivágásokkal rólad. Így hát te vagy az első gondolatom. A te zenédet hallgatom szinte mindig; a te angyali, tökéletes, hibátlan, kifogástalan, felülmúlhatatlan, életeket mentő, életeket jobbá tevő hangodat. Rólad álmodozom: hogy egyszer találkozunk, láthatlak, hallhatom élőben is a hangod, megérinthetlek, megölelhetlek, megpróbálhatom elmondani a töredékét annak, amit tettél értem és amit jelentesz nekem. Folyamatosan rólad beszélek mindenkinek, aki csak meghallgat, de még egyszer sem érdekelt, hogy emiatt milyen hülyének néznek. Ami pénzem csak van, rád költöm: CD-dre, magazinra, amiben poszter van rólad, könyvekre rólad, mozijegyre a filmedre. És te vagy elalvás előtt az utolsó gondolatom; téged látva alszom el. Majd kezdődik az egész előröl.
Tudom, milyen megszállottan és ostobán hangzik. Mintha elmebeteg lennék. Az is vagyok, ezt aláírom, de annak ehhez kivételesen semmi köze. Egyszerűen csak tartozom ennyivel neked azért, hogy megmentetted az életemet. Nem is - emiatt haragszom rád, mert az én életem nem ér annyit, hogy éljem. De hálával tartozom neked azért, hogy, ha már gyáva vagyok véget vetni neki, te jobbá tetted az életemet. Ezerszer jobbá. Az "ismeretségünk" első napján megtanítottál mosolyogni, pedig addigra már rég elfelejtettem, hogyan is kell. Megtanítottál úgy nevetni, hogy a végére már könnybe lábad a szemem. Megtanítottál a feltétel nélküli szeretetre, amiben addig túl kevés részem volt, épp ezért nem is tudtam igazán, mi az. Megtanítottál arra, hogy erőt merítsek belőled - amire szükségem is volt. Nélküled már évekkel ezelőtt kihalt volna az életemből minden, ami miatt azt életnek lehetett hívni. Megtanítottál úgy énekelni, hogy ne érdekeljen, milyen borzalmasan hangzik. Mert a te soraidat énekelni a legjobb dolog, amit tehettem és tehetek. Megtanítottál részévé válni egy családnak, aminek egyik tagját sem láttam még soha, mégis a testvéreimnek nevezem őket, és komolyan is gondolom.
Fontosabb nekem a te boldogságod, mint a tulajdon életem. Azt akarom, hogy olyasvalaki álljon melletted halálod napjáig, aki legalább annyira szeret téged, mint én. Azt akarom, hogy mindig mosolyogj, és mindig boldog legyél. Lehet, önzőség ezt kívánnom, tekintve, hogy engem is csak a te mosolyod és boldogságod tud boldoggá tenni. De szeretném, ha tudnád, hogy az életemet is odaadnám egyetlen nevetésed hangjáért, egyetlen mosolyodért, egyetlen boldog pillanatodért.
Tudtad, hogy bízom benned? Jobban bízom benned, mint abban, hogy reggel felkel a nap. Elhiszem, akármit mondasz; hiszem, hogy egy angyal vagy, akinek akkora a szíve, hogy az egész világ is kicsi neki. Bár sosem találkoztunk, bármikor bátran rád mernék bízni mindent, ami csak fontos nekem, mert az életemet és a boldogságomat is a kezedben tartod, és nem okoztál csalódást még soha.
Szerintem egy egész regénysorozatot tudnék írni mindarról, amit jelentesz nekem, de nincs tehetségem az íráshoz, és úgysem lenne elég kifejező ehhez semmilyen szó, amit ember alkotott. Szóval csak... szeretlek. A síron túl és még tovább is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése