Egy lányról álmodtam

Egy lányról álmodtam, aki a csecsemőkorát műtőasztalokon, a kisgyerekkorát kórházak várótermeiben és sztetoszkópoknak lélegezve töltötte. Az oviban kiutálták; ha például nagy ritkán a babaházhoz merészkedett, egy másik kislány azonnal elüldözte onnan, mondván, ott most ő játszik. Az óvónők ki nem állhatták, és nem segítettek neki beilleszkedni, sőt, még azt is majdnem sikerült elérniük, hogy hatéves korában iskola-éretlennek bélyegezzék. Lehet, hogy csak nem tűnt fel nekik, hogy az a lány már akkor is vénnek érezte magát.

   Általános iskola alsó tagozatában sosem volt párja sem a reggeli sorakozónál, sem a páros munkáknál, sem a tesiórák páros feladatainál. Mindig úgy érezte, hogy valami baj van vele, azért undorodik mindenki még a közelébe menni is. Az összes szünetben egyedül, lehajtott fejjel sétálgatott az udvaron, miközben mindenki más a barátaival játszott, rohangált, nevetett. Sosem volt olyan padtársa, aki önszántából ült volna mellé, legfeljebb olyankor, ha egy dogaírásban segítséget reméltek tőle. Szinte naponta hallotta, ahogy a többiek összenevetnek a háta mögött, és rendszeresen még a jelenlétében is önfeledten gúnyolták ki. A hangját sem lehetett hallani, meg sem fordult a fejében, hogy visszavágjon valamivel. Nem akart olyan lenni, mint ők. És valahol mélyen úgy érezte, jogosan utálják. Hiszen ő is utálta saját magát.

   Felsőben időnként már nem bírta tovább tartani magát, és az iskolában tört ki zokogásban, mindenki szeme láttára. Nem egyszer bőgve ment haza, de mindig rendbe szedte magát, mielőtt belépett volna az ajtón, mert elég baja volt az anyukájának nélküle is. Ezeket soha nem mondta el senkinek - az apukáját mindig is hidegen hagyta, mi volt vele, a bátyjával akkoriban nem volt túl szoros a kapcsolata a kor- és nemkülönbség miatt, az anyjának pedig elég volt a saját baja is.

   Volt egy fiú - ő volt az első szerelme -, akiért szinte egész általánosban odáig volt, de a lány mindig is túl magába zárkózó és csendes volt, így szóba sem jöhetett, hogy esetleg legyen köztük valami. Közben megismert egy nála idősebb srácot, akibe beleszeretett, és azt hitte, ő is belé, mert csókokkal és szép szavakkal áltatta, de valójában csak a teste kellett neki, hogy egy újabb rovátkát véshessen az ajtófélfájára, ahol a nőit számolta.

   A középiskolába már úgy lépett be, mint egy élőhalott. Egy kilencvenéves vénemberben több életkedv volt, mint benne. Legszívesebben sosem ment volna emberek közé, mert elege volt abból, hogy ő mindig, mindenkiért kiteszi a szívét is, csak azért, hogy mindenki egy késszúrással viszonozza. Elege volt abból, hogy kinevetik, és ő azt sem érti, mit csinált rosszul. Rég nem éltek már benne remények, álmok, sőt, soha semmin nem szomorodott el vagy húzta fel magát, mert már nem maradt semmije, amivel érezni tudott volna ilyesmiket. Örökké  közömbös volt; a mosolyai sosem érték el a szemeit.
   Ennek ellenére talált magának négy, a nővéreiként szeretett barátot, akik egymás után mind összetörték a szíve maradványait. Közben ismét szerelmes is lett, pedig meg volt győződve róla, hogy ő ilyesmit már nem tud érezni. Próbálta kiölni magából ezt, mert tudta, hogy ugyanolyan értelmetlen, mint az összes addigi szerelme volt - fölösleges gyötörnie magát, hiszen őt úgysem szeretheti soha senki. Miért is szeretné? Mit volt rajta szeretni? Külsőleg és belsőleg is ocsmány volt, egyetlen jó tulajdonság vagy tehetség nélkül. Nem tervezte a jövőjét, nem álmodozott, nem kért az élettől a halálon kívül semmit - kinek kellett volna egy ilyen élőhalott?

   A gimnázium négy évét is azzal töltötte, hogy ott segített az osztályának, ahol csak tudott. Ha valaki hiányzott, ő volt az első, aki elküldte neki, amiről lemaradt. Ha valaki nem írt házit, ő odaadta neki a sajátját. Nem egyszer gyakorlatilag ő írta meg a többiek háziját. Tucatjával dolgozta ki az egyik kötelező olvasmány idézeteinek filozófiai háttereit, mert az osztály többi tagjának túl elvont volt a történet, és ő nem akarta, hogy megbukjanak. Egész kilencedikben azt mesélte otthon, hogy ő imádja ezt a sulit, ezt az osztályt, mindig jól érzi magukat velük. Aztán - ha naiv fejével esetleg más hitbe ringatta volna magát - kíméletlenül az orra alá dörgölték, hogy ez az érzés nem kölcsönös: csak ő szereti az osztálytársait; ők azt kívánják, bár ne lenne az osztály tagja. Azóta sem tudta megérteni, mit csinált rosszul, hogy mindenki gyűlölte, akinek csak jót tett.
   Mindeközben egészen pici kora óta rettegve ment haza, mert nem tudhatta, mikor veszi ezredszerre is kezdetét egy rémálom. A szülei ki nem állhatták egymást, de nem válhattak el - és kicsit sem felemelő élmény olyanokkal együtt élni, akik nem bírnak meglenni egymás közelében. A lány mindig egészen apróra húzta össze magát, ha be kellett lépnie a lakásba, mintegy előre felkészítve magát az első üvöltés felharsanására. Az állandósult veszekedések, üvöltözések, tárgyak egymáshoz vagdosása a testvérét és őt is egy életre megbélyegezték.
   Gyakorlatilag nem volt ember a világon, aki igazán ismerte volna őt. Soha, senkinek nem nyílt meg; kezdetben puszta félelemből, később pedig már azért, mert tapasztalta, hogy amikor őszintén kimondja, mi jár a fejében, azzal fájdalmat okoz másoknak. A családja meg volt győződve róla, hogy tökéletesen jól van, miközben ő mindennap többször arról álmodozott, hogy végre összeszedi a bátorságát és talál valami gyors, minél fájdalommentesebb halálnemet magának. Tudta, hogy senkinek sem hiányozna egy olyan fogyatékos, kétbalkezes, naiv, lelketlen szörnyeteg, mint ő. Neki meg főleg nem hiányozna az élet, hiszen az élet eddig ami kevés jót adott neki, azt is rövidesen keserű hamuvá változtatta, hogy a lány még azt is megbánja, hogy valaha boldogságért rimánkodott. De egy idő után már nem rimánkodott semmiért. Egy két - sánta - lábon járó élőhalottá lett, akit már az atyaúristen sem menthetett volna meg a saját démonaitól, még akkor sem, ha létezett is valaha.
   A lány halálának pillanatában riadtam fel az álmomból, és a könnyeimet törölgettem, de azok az örömtől voltak, hogy a lány, akiről álmodtam, végre megpihent. Végre boldog, és már az is marad.