Szilánkok

Első nap nélküled

Hiányzol. Akármit tettél is, hiányzol. Mintha kitépték volna az egyik tüdőmet és a sorsomra hagytak volna.

Itt hagytál nekem magadból még egy rakás apróságot, amik miatt éjjelente éberen bámulhatom a plafont.

Itt maradt a nevetésed, amit annyira szerettem, hogy bármilyen ostoba poént elsütöttem, csak hallhassam.

Itt maradtak a kedves szavaid, amikhez hasonlót még soha senki nem mondott nekem.

Itt maradtak a közös képeink, amiken még úgy néztél ki, mintha te is a barátodnak tartanál.

Itt maradtak az üzeneteid, amiken ugyanannyit sírtam, mint amennyit nevettem.

Itt maradtak a közös emlékeink, amikben, akár kellemes, akár rossz élmények voltak, egy dolog közös volt: együtt élhettük meg őket.

Itt maradtak azok az apróságok, amiket tőled kaptam - mert számodra még léteznek olyan ünnepek, mint a karácsony, a születésnap vagy a Mikulás, és ezt nem is titkolod.

Itt maradtak azok a dalok, amiket veled együtt énekeltem, vagy te ismertetted meg velem őket.

Itt maradtak a rajzaid a falon, amik értékesebbek számomra, mint bármilyen aranyékszer.

Második nap nélküled

Itt maradt... Ó, hogy rohadnál meg! Te beleittad magad a csontjaimba, és akárhogy küzdök, nem tudok szabadulni tőled, miközben te boldogan éled világodat, és már arra sem emlékszel, hogy valaha a világon voltam! A pokolba veled, te képmutató, álszent, hazug, kétszínű, hűtlen áruló! Hát neked semmit nem jelentett az a három évnyi barátság, ami számomra maga volt a világ?! Ilyen könnyen elfelejtettél mindent? Ennyit jelentettem, te jó ég, ennyit csupán?!

Gyűlöllek. Azért, amit adtál nekem, és azért, amit utána elvettél tőlem, mind. Azért, hogy a jelek szerint neked semmit nem ért az, amiért én mindenemet odaadtam volna. Látni sem bírlak. Bár soha ne találkoztunk volna! Mennyivel jobb lenne nekem, ha sosem ismertem volna ilyen korlátolt, szűklátókörű, gyűlölködő, előítéletes, lelketlen, éretlen, gyermeteg, képmutató szörnyeteget! Fulladtam volna inkább bele a saját magányomba, mielőtt valaha egyetlen szót is szóltam volna hozzád! 

Harmadik nap nélküled

A rohadt életbe, még mindig szeretlek...! Mindannak ellenére, amit tettél. Teszek én rá, hogy elárultál; engem mindenki elárul, biztos ezt érdemlem. Mit érdekel az engem, ha egy lelketlen rohadék vagy is! Csak egyetlen napra jönnél vissza, hogy minden olyan lehessen, mint régen...! Süssön ki a nap, nyíljanak ki a virágok, ragyogjon szivárvány az égen - kérlek, gyere vissza!

Egy örökkévalóság nélküled

Tudod, ma már nem fáj. Lehet, azért, mert már semmit nem érzek. Lehet, azért mert már annyira hozzászoktam a fájdalomhoz, hogy fel sem tűnik. Elfogadtam, hogy nekem egykor te voltál a mindenem, neked meg semmit nem jelentettem. Hogyan is hibáztathatnálak, hogy egy ilyen rakás szar szart sem ért neked, igaz? Hiszen én is hátat fordítanék saját magamnak, ha tehetném. Már azért sem hibáztatlak, hogy egyetlen szó nélkül hagytál faképnél. Tudom, hogy valamivel biztosan kiérdemeltem. Nem baj, hogy kihasználtál, áltattál, hátat fordítottál, magamra hagytál a sötétben a démonaimmal. Te a fényen élsz - honnan tudhattad volna, milyen mély szakadékba taszítasz? Már nem haragszom, hogy megtanítottad nekem, hogy nekem sosem lesz részem igaz barátságban. Csak bár magamtól jöttem volna rá, és már egy örökkévalósággal ezelőtt...