2018. augusztus 6., hétfő

Romlélek

Tévedsz. Te nem akarsz engem. Nem akarhatsz engem. Ahhoz, hogy akarj valamit, tudnod kéne, mi az, de te nem tudod, mi vagyok én. Ha tudnád, nem mondanád, hogy akarsz. Sőt, látni sem bírnál. Elmenekülnél. Ne rázd a fejed! Nem hiszel nekem? Olyasmire kényszerítesz, amit tudom, hogy meg fogok bánni. De muszáj megmutatnom, hogy megértsd végre, és a saját érdekedben békén hagyj végre. Gyere... Hogy mit akarok mutatni? A lelkemet. Legalábbis azt, ami maradt belőle. Egy felismerhetetlenségig elüszkösödött, porig rombolt maradványt, ha így jobban tetszik. Látod, már megint úgy nézel rám, mint aki zöldségeket beszél, pedig még szépítettem is a valóságot! Na, gyere! Tudom, túl gyakorlatias vagy, hogy elhiggy valamit, amire nincs bizonyítékod. Tessék, ha a saját szemeddel látod, akkor talán majd elhiszed. Akkor talán még idejében elmenekülsz.
   Mielőtt odaérünk, tudnod kell, hogy az én lelkem, ahogy azt már korábban is sokszor mondtam, csak nem vetted komolyan, nem úgy néz ki, ahogy kéne neki. Teljesen más, mint egy ép lélek.
   A többi ember lelkét leginkább úgy tudnám definiálni, mint egy települést. Van benne egy ház, ahol a legfontosabb és a legaktuálisabb gondolatok és az emlékek laknak a megszámlálhatatlanul sok szobában. Egy szállodához tudnám hasonlítani ezt a házat: vannak szállóvendégek, futó gondolatok és érzelmek, amik csak átutazóban vannak a lelkedben; ilyenek a hirtelen ötletek és kérészéletű érzelmek például. De laknak itt törzsvendégek is. Az emberek, akik kitöltik a gondolataidat. A dolgok, amikre nap mint nap gondolsz. A falakon lógó képek, poszterek, rajzok, festmények, illetve a fiókokban tárolt apróságok a jó emlékeid. Amikor magadba fordulsz, néha ezeket nézegeted. Egyesével kipakolod őket magad elé, és magadba szívod a látványukat, a tapintásukat, az illatukat. A lemezlejátszón hallgathatod azokat a zenéket, de akár azokat az emlékeidet is, amik boldoggá tesznek.
   Van ezen a településen egy börtön is, azoknak a gondolatoknak és emlékeknek, amiket a lélek gazdája legszívesebben eltörölne a föld színéről, de nem áll módjában. A sötét titkai, a kudarcai, a csalódásai... Konkrétan a démonai laknak itt, ha úgy tetszik. Annál több emelete van és annál hatalmasabb ez a börtön, minél több rossz emlék kísérti, minél több démon üldözi. Ezek időnként, amikor nem figyelsz eléggé és mondjuk leereszted a páncélodat, kiszöknek a börtönből, és betörnek a szállodába. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor oltári pusztítást képesek végezni, de normál esetben felül tudsz kerekedni rajtuk - egy egészséges, ép lélek könnyedén helyre tud tenni egy pitiáner démont.
   Most meg mit bámulsz így? Eddig az ép lélekről beszéltem, te lüke! Mondtam, hogy az enyém nem ilyen! Na, most már kicsit visszavettél a gálánsságodból, mi? Már nem vagy olyan biztos benne, hogy még van remény számomra, ugye? Pedig még körbe sem vezettelek!
   Ha már idáig eljöttünk, ne futamodj meg! Nézd, ez a füstölgő rom az én lelkem szállodája. Ja, hogy miért van ilyen állapotban? Azért, mert gyenge vagyok. Egy gyáva, tehetetlen, erőtlen senki. Látod azt a robusztus felhőkarcolót ott? Hülye kérdés volt; persze, hogy látod, elég nehéz lenne eltéveszteni. Na, az az én börtönöm. Egy ideje már nem tartom számon, hány emeletes, de, amint látod, jó magas. Már arra sem emlékszem, hány cella van egy emeletén. De ez teljesen mindegy. Tudod, a démonaim - az a százmillió kudarc, csalódás és rossz emlék - kiszabadultak onnan. És mivel már elfogyott az erőm, ezért esélyem sem volt megállítani őket. Betörtek a házamba, és... És... Ne haragudj. Nem fogok sírni, ne aggódj! Jól vagyok, nincs semmi baj. Gyere csak! Könnyebben megérted, ha a saját szemeddel látod, mint ha csak az én zavaros magyarázatomat hallgatod. Betörtek a szállodámba, és porig rombolták. Látod, letépték a képeket a falról és elégették, az összes szép emlékeimmel együtt, amiket a fiókokban találtak. Ripityára törték a lemezeimet és a magnómat, látod? Tudod, hogy ez mit jelent? Persze, hogy tudod. Azt jelenti, hogy már túl sok időt töltöttem a démonaimmal, és amúgy is túl sokan vannak már, és túl erősek. Már annyira belém férkőztek, hogy könnyedén megfosztottak mindentől, amim volt rajtuk kívül. Eggyé váltunk. Ezért nem tudok szabadulni sem tőlük - elvégre, ha valahogy kivégezné őket valaki, azzal engem végezne ki; éppen úgy, ahogy a démonaim is velem halnának, ha én dobnám fel a talpam. Érted még, hogy miről hadoválok itt? Te jó ég, hiszen te remegsz! Tényleg, elfelejtettem, hogy te nem vagy hozzászokva ehhez a csontig hatoló hideghez... Ne haragudj! Várj, keresek egy... Egy... Ja, tényleg. Hát, sajnálom, de nem tudok adni neked semmit. A ruháimat már rég elégették... A kabátjaimat, amikbe burkolóztam, ha fáztam; amik legalább egy cseppnyi menedéket adhattak... Mindegy. Úgyis nemsokára mész. Addig kibírod.
   Ugye, te is hallod ezt az éktelen kiáltozást? Hülye kérdés volt. Azt hiszem, ez Kilátástalanság lesz. Tudod, ő az egyik főkolompos démonom. Imádja elkergetni azokat a szállóvendégeket, akik örömet hozhatnának ide. Ne félj tőle, téged nem bánt! Mindenkiben csak a saját démonai tehetnek kárt. És különben is, te erős vagy. Ha megtámadna, akkor is simán darabokra tépnéd. Ne nézz így, ez nem opció. Ha te darabokra tépnéd is, engem nem hagyna el. A démonokkal egyedül a gazdájuk végezhet - kivéve, ha az a gazda én vagyok, mert akkor esélytelen. De már megint elkalandoztam. Gyere! Nem szeretnéd megismerni? Én már egészen megbarátkoztam vele, jó fej! Biztos? Hát, ha nem, akkor nem.
   Most meg hova mész? Eddig bírtad? Hát, nem tartottál ki túl sokáig, mondhatom! És akkor te akartál engem helyrehozni, meggyógyítani, megmenteni? Velem akartad leélni az életedet? Legalább most már te is érzed, miért olyan nevetséges mindez! Még tíz perce sem vagyunk itt, de már nem bírod tovább. És így akartál te velem lenni? Így akartál meggyőzni, hogy van remény számomra? Persze, fussál csak! Így lesz a legjobb. Nemcsak neked, nekem is. Ne nézz már rám így, mondom, menjél nyugodtan, nem haragszom! Na, végre már! Úgy, vissza se nézz! Hiszen ezt magyaráztam neked mindvégig, te idióta! Nem hitted el, amikor azt mondtam, hogy menthetetlen vagyok. Most már legalább elhiszed.
   Te meg ne nézz már így rám, Magány! Te jó ég, úgy bámulsz, mintha nem láttál volna még bőgni! Ja, hogy ez ki volt? Ő... Ő volt a férfi, akit szerettem. Kit áltatok, most is szeretem. Mindig is profi voltam a reménytelenül szeretésben; nem most fogok felhagyni vele, gondolhatod. Azt állította, hogy ő is szeret. Igen, én is kinevettem, elhiheted! Pont engem! Szeretni! Viccnek is rossz. Látod, még csak tíz perce volt itt, és már hanyatt-homlok menekült. Félre ne érts, nem is vártam mást, csak... Ha elgondolom, hogy milyen szép ígéretekkel áltatott! Vagyis áltatott volna, ha elhiszek csak egyet is. Hogy mellette meggyógyulok, hogy elfelejtem mindezt, hogy minden rendben lesz, és hogy ő mindig velem lesz, mert teljes szívéből szeret... Most mondd meg! És ő komolyan gondolta ezt a rakás sületlenséget! Az ostoba, naiv... Idióta!
   Kétségbeesés? Fájdalom? Hát ti mit akartok? Nem vagyok én kétségbeesett! Nem is fáj, egyáltalán... Miért is fájna? Nem ez az első alkalom... Megszoktam... Nem várhatom el tőle, hogy velem maradjon. Velem, ezzel az életképtelen, erőtlen, ripityára tört ronccsal, aki semmire sem jó, aki kívül-belül ocsmány, akiben nincs semmi szerethető... De... De egyedül nem megy! Nélküle nem megy... Ő az utolsó reményem, hogy visszazárjalak titeket, és újjáépítsem ezt a helyet! Vagyis ő volt az utolsó reményem. Szükségem volt... Szükségem van... Rá! Hiszen egyedül vagyok... Ti nem tudtok boldoggá tenni... Neki már egy pillantása, egy mosolya, az illata, a hangja is képes rá... Bíztam benne, a fene a hülye, naiv, semmiből nem tanuló, ostoba fejemet, bíztam benne! És ő eldobott engem. Ó, szia, Keserűség! Mi újság? Hát te is itt vagy, Csalódás? Rég láttalak... Már legalább két órája... De ne fáradjatok, már nem is érzek semmit. Nem látjátok, hogy mosolygok? Pofa be, Önámítás, most nem rajtad a sor! Én csak az igazad mondom! Már nem fáj! Esküszöm! Hiszen nevetek is!
   Hé, Őrület, te is megtisztelsz a jelenléteddel? És a többiek hova lettek? Az előbb még itt voltak... Kilátástalanság! Magány! Kétségbeesés! Fájdalom! Keserűség! Csalódás! Önámítás! Miért léptetek le, itt van a barátotok, Őrület! De mit bámulsz rám így te meg? Ja, a hisztérikus nevetésem zavar? Bocs, nem tudom leállítani. Eltűntek az érzéseim... Ó, már értem, miért vagy itt! Nem a lélekemelő társaságom - hah, azért Szarkazmus sem járhat messze, nem gondolod? - miatt jöttél... Megőrültem, igaz? Megmondhatod, nem zavar... Így a legjobb, tényleg... Már elmondani sem tudom, milyen régóta akartam egyszerűen csak megfogni a nyomorult szívemet és a még nyomorultabb elmémet, és kihajítani őket a fészkes fenébe. Annyi mindent próbáltam, annyi haszontalan időtöltést találtam ki magamnak csak azért, hogy minél kevesebbet kelljen éreznem és gondolkodnom! Most végre megszabadultam a béklyóimtól. Nézd, már nem érzek semmit! Ó, tudod te, hogy milyen jó érzés ez? A fellegek között járok! Már nem is gondolok semmire, nem is fáj semmi! Elhiszed ezt? Ó, Őrület, köszönöm! Annyira köszönöm... Már vége! Végre vége...!


Ihletők:
Törés a mélyben
Pszichopata Styles

2 megjegyzés:

  1. Hűha, először is nagyon örülök, hogy így megihletett téged a novellám. *-* Olyan megható volt, na.
    A novellád meg jobb nem is lehetett volna. Menthetetlenül optimista és naiv lelkem még a végén is reménykedett abban, hogy visszafordul hozzád. Hiába no, örök reménykedő vagyok. XD
    Nagyon hátborzongató volt olvasni. Hátborzongató. Akár csak a Konyhakés.
    Tudsz te alkotni, te lány! :D Nem is akármilyet. Remélem egyszer majd megtalál téged is az a valaki, aki engem is kicincált a szállodámból. ^^

    Moro~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én pedig nagyon örülök, hogy írtál! *-*
      Ó, azért jobb biztosan lehetett volna... *nem tudja időben elhallgattatni az önbecsülése és az önbizalma teljes hiányát*
      Napról napra kevésbé hiszek ebben, de már az reménnyel tölt el, hogy te is jártál egy ilyen Romlélekben, és kijutottál onnan ♥

      Törlés