2017. augusztus 29., kedd

Szomorú, de gyönyörű

 - Miért mindig ilyen szomorúakat énekelsz?
   A lány összerezzent. Ezidáig azt hitte, egyedül van, erre a másik csak úgy ott terem mellette és neki szegezi ezt a kérdést.
 - Tessék? - ráncolta a szemöldökét gyanakodva. Saját maga előtt is zárkózott volt, és sosem érezte jól magát emberek társaságában, mert az emberek csak fájdalmat tudtak okozni. Nem kicsit megzavarta a nyugalmát a kisfiú és a kérdése. Mintha betolakodott volna a személyes terébe.
 - Ne haragudj - szabadkozott a gyerek. - A szomszédban lakom, és mikor az udvaron vagyok, folyton hallom, hogy énekelsz. Szomorú dalokat szoktál, vagyis én még nem hallottam tőled vidámat. Miért?
   A lány nem válaszolt.
 - Szomorú vagy? - erősködött tovább a másik.
   És ha igen, akkor mi van? - futott át az agyán. Mit érdekel? - akart felelni. Kopj le! - mondta volna legszívesebben. De már belefáradt, hogy takargassa a gondolatait és az érzéseit. És végső soron egy idegen előtt ledobni az álarcaidat olyan, mintha egy letakart tükörben nézegetnéd magadat.
 - Igen - sóhajtotta beletörődve.
 - Miért?
 - Mondták már, hogy sokat kérdezel? - szegezte neki a kérdést.
 - Gyakran - vont vállat amaz. - Szóval?
 - Mi szóval?
 - Miért vagy szomorú? - ismételte meg.
   A lány megdörzsölte az orrát. - Csak úgy.
 - Csak úgy vagy szomorú?
 - Aha.
 - Mióta?
   A lánynak ezen gondolkodnia kellett egy kicsit. Hirtelen nem emlékezett egyetlen percre sem az életében, amikor boldog lett volna. - Szerintem én így születtem - mosolyodott el szomorkásan.
 - Hogyhogy? - tátotta el a száját a kisfiú.
 - Nem tudom.
 - Utálom, mikor valaki ezt mondja nekem - durcázott. - Anyu is folyton ezt mondja, ha kérdezek valamit.
 - Talán azért, mert az anyukádat is folyton az őrületbe kergeted a kérdéseiddel... - mondta őszintén a lány.
 - Miért, téged az őrületbe kergetlek? - kapott az újabb alkalmon, hogy kérdést tehessen fel.
 - Annyira nem - nézett rá szórakozottan a lány. A gondolatai már azon jártak, hogy végre megint egyedül lehessen. Kopjon már le a fiú, és hagyja őt, hadd főjön a saját levében, ahogy mindig.
   Hallgattak egy kicsit, majd a fiú láthatóan ismét összeszedte a bátorságát a kérdezősködéshez.
 - Na, szóval miért vagy szomorú?
 - Már mondtam, hogy csak úgy! - vágta rá a lány idegesen.
 - Jó, akkor mi járt a fejedben, mielőtt idejöttem?
   A lány lehajtotta a fejét. Azon gondolkodott, mit írjon majd a búcsúlevelébe, mielőtt öngyilkos lesz. De ezt csak nem mondhatta meg a kisfiúnak, aki elevenebb volt, mint ő valaha is! Sőt, ez a megfogalmazás így nem is volt pontos: a kisfiú élő volt, mert élt. A lány már nagyon régóta nem. Talán akkor halt meg, mikor megszületett, vagy akkor, mikor megfogant - ezt nem tudta volna megmondani.
 - Egy dalszöveg - vágta rá ehelyett.
 - Egy szomorú dal szövege? - ragadta meg a lényeget azonnal a gyerek.
   A lány hitetlenkedve rázta a fejét, de egy halvány mosoly játszott az ajkán. - Igen, szomorú dalé.
 - Elénekled nekem?
   A lány a gondolatra is elvörösödött. - Én... én nem tudok úgy énekelni, hogy tudom, hogy hallja valaki.
 - Akkor befogom a fülemet - ajánlkozott, és a fülére helyezte a kezét.
   A lány kínjában elnevette magát. Tudta, hogy a fiú valójában hallhatta őt, és csak azért fogta be a fülét - vagyis tett úgy -, hogy ő ne legyen lámpalázas, de mégis elmúlt a félelme. Lehunyta a szemét, azt képzelte, hogy egyedül van, és énekelni kezdett.

Mikor fiatal voltam és féltem az Úrtól,
Anyám néha egy dalt énekelt nekem.
Egy dallamot, amit egy megszentelt helyen tartok,
Mert tudom, hogy nem lesz hosszú az életem.

Arról a helyről szól, ahova akkor távozunk,
Mikor az időnk itt a Földön lejárt:
Egy gyönyörű helyről, amit Mennynek hívunk,
Létezik? Kérlek, Istenem, imádkozom, hogy létezzen hát!

Mert egykor ez a vidék földi Paradicsom volt,
Nem láttál mást, csak zöld dombokat.
De most csak acél és tégla és korom,
Így hát inkább pokolnak tűnik nekem csak.

És minden nap több és több szenvedést hoz,
És minden éjszaka csend és félelem;
És felébredek a hangodra mély álmomból,
De nem vagy itt: Miért nem vagy itt velem?

Így hát most lefekszem aludni,
Imádkozom az Úrhoz; kezébe ajánlom lelkemet.
Hadd haljak meg, mielőtt felébredek megint,
Így az Úr elviheti lelkemet!

És akkor talán végre megtalállak majd
A Paradicsom gyönyörűségének közepében,
És nem halálról, hanem életről énekelsz majd...
Hát nem lenne jó ez? Hát nem lenne jó ez?

Lélegzetvisszafojtva várta, mit mond a kisfiú, de nem tudta meg.
 - Kisfiam, merre vagy?! - hangzott a bosszús, türelmetlen anyuka hangja a szomszéd kertből.
 - Jaj, ne haragudj, de mennem kell! - csapott a homlokára és pattant fel a gyerek. - Majd még találkozunk!
   Már nem fogunk, gondolta keserűen a lány, de nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. Csalódott volt, hogy nem tudta meg, mit gondolt az énekéről a másik.
 - Ja, egyébként gyönyörű volt! - kiabált vissza a kisfiú, mikor már a két udvart elválasztó kerítésen lévő lyuk előtt állt, amin valószínűleg átbújt idefelé jövet. - Szomorú, de gyönyörű.
   Ragyogó mosoly terpeszkedett a lány arcán, és nem bírta megállni, hogy ránevessen a fiúra. Az visszanevetett, majd lehajolt és átmászott a résen a kerítés alatt.
   A lány megvárta, míg a fiú biztonságosan eltávolodik, aztán elővett a zsebéből valamit. Tudta, hogy a szülei még sokáig nem jönnek haza, a testvére pedig úgysem fogja hiányolni még egy ideig. Boldog volt. Mosolygott, ahogy pillantása a kés pengéjére esett. Mindig tudta, hogy nem sírva fog meghalni - már nagyon régóta csak a halált remélte az élettől. Majdhogynem nevetett az örömtől.
   Nem akarta megvárni, amíg egy újabb pofont kap az élettől. Egy boldog pillanatában akart meghalni. Semmi más nem számított. Végül nem írta meg a búcsúlevelet, amit az utóbbi időben fogalmazgatott gondolatban. Nem baj, úgyis kimaradna belőle valami. Sőt, egyáltalán nem is tudná szavakba foglalni azt, hogy miért. Egyszerűen azért, mert túl sokáig tartana. Könnyebb lenne azt leírnia, hogy miért nem tette ezt meg eddig.
   Még mindig mosoly játszott az ajkán, amikor a vér spriccelni kezdett a csuklójából, és akkor is, amikor egy idő után a keze lehanyatlott. Boldog volt a halálban, mert végre, egész életében először ott volt, ahova valójában tartozott.


Lullaby

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése