Vége van...

Áthatolhatatlan könnypatak mardossa megtört arcomat.

Egyre csak zokogok, mert nem hiszem el az aljasságodat.

De főként azt nem tudom elhinni, milyen ostoba vagyok,

Amiért elhitettem magammal: ilyen pofont többé nem kapok.

Várom, hogy megérkezz, hogy megtudjam, hogyan reagálsz.
De én buta elfelejtettem, hogy mostanában nem is nézel rám.
Persze, hogy sokáig fel sem tűnik a darabokra hullásom neked,
És akkor is csak egy kelletlen "mi van?"-t vetsz oda nekem.

Én csak megrázom a fejem, és nem is bírok rád nézni közben.
A levegőnek nézés tehát mégiscsak ragályos, azt hiszem.
Talán ha nem érzem a hangodon, hogy nem is érdekel igazán,
Megpróbálom elmagyarázni, mit művelsz velem ennyi év után.

Hogy már nem ismertem semmi reményt, amikor találkoztunk,
De neked valamiért képes voltam elhinni, hogy lehet barátságunk.
És bár sokszor törtél darabokra, mindig kitartottam emellett:
Még akkor is, amikor a közömbösséged rég nyilvánvalóvá lett.

Viszont ma, amikor már hónapok óta nézel keresztül rajtam,
Nem bírtam tovább, és a sarokba vonulva csak zokogtam.
És még te kérded, hogy mi van? Az van, én édes gyilkosom,
Hogy neked hála többé senki sem látja már a mosolyom.

Mert vége van. Most lett elég. De most már tényleg. Végleg.
Bármilyen hihetetlen is, azért az én ostobaságom is véges.
Te voltál az utolsó okom reggelente felkelni és folytatni.
Most odalett ez az utolsó mentsváram és "inspirációm" is.

Tudom, százszor mondtam már, de már nem lesz többé ilyen.
Nem kell nekem barátság, remény, bizalom többé sosem.
Vegetálok akkor már inkább a megszokott, kihalt világomban.
Viszlát, önámítás, naivitás, reménysugarak! Vége van.

Mért is ne fájjon?

Évszázadok óta rohanok a valóság elől.

Egyre vágtatok és száguldok, csak utol ne érjen.

Mert ha elkap és a földre ránt, többé nem kelek fel;

Többé nem bír mozdulásra, csak az atyaúristen.

Ő viszont nem fogja megpróbálni, hisz így akarja:

Ő teremtette az én kegyetlen valóságomat.

Ki más alkotta volna meg e rút, sötét világot?

Ki fegyverezte fel én mosolygó gyilkosaimat?

Menekülök a démonaim serege elől is.

De én csupán csetlek-botlok, ők meg pokoli futók.

Elbújni sem tudok, hiába próbálnék minden nap:

Nyomomra bukkannak ők folyton, akárhova bújok.

Próbálnék más, távoli világokba rejtőzni hát,

Más kezét szorítva zöldágra vergődni, túlélni.

De úgy nem megy, ha minden egyes kéz ellök magától!

Hogy tartsak ki, ha senki nem hajlandó befogadni?!

Pedig nem kérnék sokat; soha nem követelőztem.

Azt sem vártam el rég, hogy bárki is viszontszeressen.

Csak pár hazugságot kértem tőled, amióta csak ismerlek;

Hogy jelentek én neked bármit is, hitesd el velem!

De persze nem érted az én elcseszett gondolkodásom;

Ha értenéd, tán nem döfnél napi ezer tőrt belém.

Ha értenéd, tán véka alá rejtenéd undorod,

Ami a szemedben csillog, mikor pillantasz felém.

Most alig nézel rám. Olyankor is jéghidegen csak.

Mintha soha barát, mindig ellenség lettünk volna.

És ez azért vicces, mert te voltál az utolsó fény,

Kiért reggelente felkelnem érdemes lett volna.

Akkor hát mondd: mért is ne fájjon lelkem maradványa?

Gyűlölöm

Gyűlölöm, hogy megint szerelmesnek kell lennem,

Pedig hány éve azt hittem, hogy többé nem lehetek!

Gyűlölöm, hogy megint csak szenvedhet a szívem,

Legalábbis az, ami ezek után még megmaradt belőle.

Gyűlölöm, hogy minden percben téged kereslek,

Hiába tudom, hogy soha nem találhatlak meg.

Gyűlölöm, hogy csak te jársz a fejemben örökre,

Bármivel próbálnám is elterelni a figyelmemet.

Gyűlölöm, hogy fáj, mikor még csak rám sem nézel,

Hiszen tudom: a pillantásod meg sem érdemlem!

Gyűlölöm, hogy rólad kell álmodnom minden éjjel,

Miközben csak elfelejteni próbálnálak végleg.

Gyűlölöm, hogy magamat csak veled képzelem el,

Akárhogy igyekszem felébreszteni magam végre.
Gyűlölöm, hogy bármilyen selejtes az emlékezetem,
Veled kapcsolatban minden élénken él bennem.

Gyűlölöm, hogy melletted elvesztem a fejem,
És, akár egy csapongó kislány, csak hebegek.
Gyűlölöm, hogy csak álmodhatom az ölelésedet,
Amiről pontosan tudom, hogy meg sem érdemlem.

Gyűlölöm a szemed, mert végleg elvesztem benne,
Gyűlölöm a kezed, mert az enyémet sosem fogja meg.
Gyűlölöm a mosolyod, amiről sosem én tehetek;
Gyűlölöm az átkozott eget, amiért téged szeretlek!

Romlélek

Tévedsz. Te nem akarsz engem. Nem akarhatsz engem. Ahhoz, hogy akarj valamit, tudnod kéne, mi az, de te nem tudod, mi vagyok én. Ha tudnád, nem mondanád, hogy akarsz. Sőt, látni sem bírnál. Elmenekülnél. Ne rázd a fejed! Nem hiszel nekem? Olyasmire kényszerítesz, amit tudom, hogy meg fogok bánni. De muszáj megmutatnom, hogy megértsd végre, és a saját érdekedben békén hagyj végre. Gyere... Hogy mit akarok mutatni? A lelkemet. Legalábbis azt, ami maradt belőle. Egy felismerhetetlenségig elüszkösödött, porig rombolt maradványt, ha így jobban tetszik. Látod, már megint úgy nézel rám, mint aki zöldségeket beszél, pedig még szépítettem is a valóságot! Na, gyere! Tudom, túl gyakorlatias vagy, hogy elhiggy valamit, amire nincs bizonyítékod. Tessék, ha a saját szemeddel látod, akkor talán majd elhiszed. Akkor talán még idejében elmenekülsz.
   Mielőtt odaérünk, tudnod kell, hogy az én lelkem, ahogy azt már korábban is sokszor mondtam, csak nem vetted komolyan, nem úgy néz ki, ahogy kéne neki. Teljesen más, mint egy ép lélek.
   A többi ember lelkét leginkább úgy tudnám definiálni, mint egy települést. Van benne egy ház, ahol a legfontosabb és a legaktuálisabb gondolatok és az emlékek laknak a megszámlálhatatlanul sok szobában. Egy szállodához tudnám hasonlítani ezt a házat: vannak szállóvendégek, futó gondolatok és érzelmek, amik csak átutazóban vannak a lelkedben; ilyenek a hirtelen ötletek és kérészéletű érzelmek például. De laknak itt törzsvendégek is. Az emberek, akik kitöltik a gondolataidat. A dolgok, amikre nap mint nap gondolsz. A falakon lógó képek, poszterek, rajzok, festmények, illetve a fiókokban tárolt apróságok a jó emlékeid. Amikor magadba fordulsz, néha ezeket nézegeted. Egyesével kipakolod őket magad elé, és magadba szívod a látványukat, a tapintásukat, az illatukat. A lemezlejátszón hallgathatod azokat a zenéket, de akár azokat az emlékeidet is, amik boldoggá tesznek.
   Van ezen a településen egy börtön is, azoknak a gondolatoknak és emlékeknek, amiket a lélek gazdája legszívesebben eltörölne a föld színéről, de nem áll módjában. A sötét titkai, a kudarcai, a csalódásai... Konkrétan a démonai laknak itt, ha úgy tetszik. Annál több emelete van és annál hatalmasabb ez a börtön, minél több rossz emlék kísérti, minél több démon üldözi. Ezek időnként, amikor nem figyelsz eléggé és mondjuk leereszted a páncélodat, kiszöknek a börtönből, és betörnek a szállodába. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor oltári pusztítást képesek végezni, de normál esetben felül tudsz kerekedni rajtuk - egy egészséges, ép lélek könnyedén helyre tud tenni egy pitiáner démont.
   Most meg mit bámulsz így? Eddig az ép lélekről beszéltem, te lüke! Mondtam, hogy az enyém nem ilyen! Na, most már kicsit visszavettél a gálánsságodból, mi? Már nem vagy olyan biztos benne, hogy még van remény számomra, ugye? Pedig még körbe sem vezettelek!
   Ha már idáig eljöttünk, ne futamodj meg! Nézd, ez a füstölgő rom az én lelkem szállodája. Ja, hogy miért van ilyen állapotban? Azért, mert gyenge vagyok. Egy gyáva, tehetetlen, erőtlen senki. Látod azt a robusztus felhőkarcolót ott? Hülye kérdés volt; persze, hogy látod, elég nehéz lenne eltéveszteni. Na, az az én börtönöm. Egy ideje már nem tartom számon, hány emeletes, de, amint látod, jó magas. Már arra sem emlékszem, hány cella van egy emeletén. De ez teljesen mindegy. Tudod, a démonaim - az a százmillió kudarc, csalódás és rossz emlék - kiszabadultak onnan. És mivel már elfogyott az erőm, ezért esélyem sem volt megállítani őket. Betörtek a házamba, és... És... Ne haragudj. Nem fogok sírni, ne aggódj! Jól vagyok, nincs semmi baj. Gyere csak! Könnyebben megérted, ha a saját szemeddel látod, mint ha csak az én zavaros magyarázatomat hallgatod. Betörtek a szállodámba, és porig rombolták. Látod, letépték a képeket a falról és elégették, az összes szép emlékeimmel együtt, amiket a fiókokban találtak. Ripityára törték a lemezeimet és a magnómat, látod? Tudod, hogy ez mit jelent? Persze, hogy tudod. Azt jelenti, hogy már túl sok időt töltöttem a démonaimmal, és amúgy is túl sokan vannak már, és túl erősek. Már annyira belém férkőztek, hogy könnyedén megfosztottak mindentől, amim volt rajtuk kívül. Eggyé váltunk. Ezért nem tudok szabadulni sem tőlük - elvégre, ha valahogy kivégezné őket valaki, azzal engem végezne ki; éppen úgy, ahogy a démonaim is velem halnának, ha én dobnám fel a talpam. Érted még, hogy miről hadoválok itt? Te jó ég, hiszen te remegsz! Tényleg, elfelejtettem, hogy te nem vagy hozzászokva ehhez a csontig hatoló hideghez... Ne haragudj! Várj, keresek egy... Egy... Ja, tényleg. Hát, sajnálom, de nem tudok adni neked semmit. A ruháimat már rég elégették... A kabátjaimat, amikbe burkolóztam, ha fáztam; amik legalább egy cseppnyi menedéket adhattak... Mindegy. Úgyis nemsokára mész. Addig kibírod.
   Ugye, te is hallod ezt az éktelen kiáltozást? Hülye kérdés volt. Azt hiszem, ez Kilátástalanság lesz. Tudod, ő az egyik főkolompos démonom. Imádja elkergetni azokat a szállóvendégeket, akik örömet hozhatnának ide. Ne félj tőle, téged nem bánt! Mindenkiben csak a saját démonai tehetnek kárt. És különben is, te erős vagy. Ha megtámadna, akkor is simán darabokra tépnéd. Ne nézz így, ez nem opció. Ha te darabokra tépnéd is, engem nem hagyna el. A démonokkal egyedül a gazdájuk végezhet - kivéve, ha az a gazda én vagyok, mert akkor esélytelen. De már megint elkalandoztam. Gyere! Nem szeretnéd megismerni? Én már egészen megbarátkoztam vele, jó fej! Biztos? Hát, ha nem, akkor nem.
   Most meg hova mész? Eddig bírtad? Hát, nem tartottál ki túl sokáig, mondhatom! És akkor te akartál engem helyrehozni, meggyógyítani, megmenteni? Velem akartad leélni az életedet? Legalább most már te is érzed, miért olyan nevetséges mindez! Még tíz perce sem vagyunk itt, de már nem bírod tovább. És így akartál te velem lenni? Így akartál meggyőzni, hogy van remény számomra? Persze, fussál csak! Így lesz a legjobb. Nemcsak neked, nekem is. Ne nézz már rám így, mondom, menjél nyugodtan, nem haragszom! Na, végre már! Úgy, vissza se nézz! Hiszen ezt magyaráztam neked mindvégig, te idióta! Nem hitted el, amikor azt mondtam, hogy menthetetlen vagyok. Most már legalább elhiszed.
   Te meg ne nézz már így rám, Magány! Te jó ég, úgy bámulsz, mintha nem láttál volna még bőgni! Ja, hogy ez ki volt? Ő... Ő volt a férfi, akit szerettem. Kit áltatok, most is szeretem. Mindig is profi voltam a reménytelenül szeretésben; nem most fogok felhagyni vele, gondolhatod. Azt állította, hogy ő is szeret. Igen, én is kinevettem, elhiheted! Pont engem! Szeretni! Viccnek is rossz. Látod, még csak tíz perce volt itt, és már hanyatt-homlok menekült. Félre ne érts, nem is vártam mást, csak... Ha elgondolom, hogy milyen szép ígéretekkel áltatott! Vagyis áltatott volna, ha elhiszek csak egyet is. Hogy mellette meggyógyulok, hogy elfelejtem mindezt, hogy minden rendben lesz, és hogy ő mindig velem lesz, mert teljes szívéből szeret... Most mondd meg! És ő komolyan gondolta ezt a rakás sületlenséget! Az ostoba, naiv... Idióta!
   Kétségbeesés? Fájdalom? Hát ti mit akartok? Nem vagyok én kétségbeesett! Nem is fáj, egyáltalán... Miért is fájna? Nem ez az első alkalom... Megszoktam... Nem várhatom el tőle, hogy velem maradjon. Velem, ezzel az életképtelen, erőtlen, ripityára tört ronccsal, aki semmire sem jó, aki kívül-belül ocsmány, akiben nincs semmi szerethető... De... De egyedül nem megy! Nélküle nem megy... Ő az utolsó reményem, hogy visszazárjalak titeket, és újjáépítsem ezt a helyet! Vagyis ő volt az utolsó reményem. Szükségem volt... Szükségem van... Rá! Hiszen egyedül vagyok... Ti nem tudtok boldoggá tenni... Neki már egy pillantása, egy mosolya, az illata, a hangja is képes rá... Bíztam benne, a fene a hülye, naiv, semmiből nem tanuló, ostoba fejemet, bíztam benne! És ő eldobott engem. Ó, szia, Keserűség! Mi újság? Hát te is itt vagy, Csalódás? Rég láttalak... Már legalább két órája... De ne fáradjatok, már nem is érzek semmit. Nem látjátok, hogy mosolygok? Pofa be, Önámítás, most nem rajtad a sor! Én csak az igazad mondom! Már nem fáj! Esküszöm! Hiszen nevetek is!
   Hé, Őrület, te is megtisztelsz a jelenléteddel? És a többiek hova lettek? Az előbb még itt voltak... Kilátástalanság! Magány! Kétségbeesés! Fájdalom! Keserűség! Csalódás! Önámítás! Miért léptetek le, itt van a barátotok, Őrület! De mit bámulsz rám így te meg? Ja, a hisztérikus nevetésem zavar? Bocs, nem tudom leállítani. Eltűntek az érzéseim... Ó, már értem, miért vagy itt! Nem a lélekemelő társaságom - hah, azért Szarkazmus sem járhat messze, nem gondolod? - miatt jöttél... Megőrültem, igaz? Megmondhatod, nem zavar... Így a legjobb, tényleg... Már elmondani sem tudom, milyen régóta akartam egyszerűen csak megfogni a nyomorult szívemet és a még nyomorultabb elmémet, és kihajítani őket a fészkes fenébe. Annyi mindent próbáltam, annyi haszontalan időtöltést találtam ki magamnak csak azért, hogy minél kevesebbet kelljen éreznem és gondolkodnom! Most végre megszabadultam a béklyóimtól. Nézd, már nem érzek semmit! Ó, tudod te, hogy milyen jó érzés ez? A fellegek között járok! Már nem is gondolok semmire, nem is fáj semmi! Elhiszed ezt? Ó, Őrület, köszönöm! Annyira köszönöm... Már vége! Végre vége...!

Ihletők:
Törés a mélyben
Pszichopata Styles

Magamban, de hozzád

Még szólok neked, pedig tudom, hogy nem felelsz;
Így szoktam én beszélgetni: magamban, de hozzád.
Tudom, nincs semmi értelme és hogy feladhatnám,
De valami még vergődésre ösztökél, hiába nevetséges.

"Bár képes lennék végleg lemondani mindenről!
Bár feladnám örökre a küzdelmet a figyelmedért!
Bár meg tudnám szokni, hogy senki meg nem ért;
Bár rég beletörődtem volna: úgyis minden összedől!"

Felpillantasz a telefonodról. Elképedek: lehetséges?
Álmodom, vagy te most tényleg tudomást vettél rólam?
Megszólalsz. "Magadban beszélsz?" - morgod unottan.
Összerezzenek. Lesütöm a szemem. Csak rázom a fejemet.

"Igen" - hagyom ennyiben. Minek is erőltetném!
Már az is csoda, hogy egy másodpercre megláttál.
Ismét a kütyüdbe temetkezel; én csak őrlődök tovább:
"A világért sem engedne szabadon ez az agyrém."

De nem tehetem

Ha tehetném,

Ha élnék még,

Ha merném,

Ha itt lennél,

Megölelnélek,

S nem engednélek:

Maradnék veled,

Amíg csak lélegzem.

Nem számítana semmi,

Csak veled lenni:

Az utolsó napig,

Akár a végítéletig is.

De nem tehetem:

Már rég nem élek,

Álmomban sem merem,

S nem vagy itt te sem.

Hát elengedlek.

Lehunyom a szemem.

Már te sem leszel nekem...

Már nem fáj semmi sem.

Még mindig rólad álmodom

Álmomban egy fekete éjszakában támolyogtam,

Mikor előttem egy sötét alak körvonalait láttam.
Kérdésemre, hogy ki ő, válaszolni sem méltatott:
Odalépett hozzám, s gyengéden magához szorított.

Hiába sikított a maradék eszem, hogy meneküljek,
Hogy abban az ölelésben többé meg ne pihenjek,
Az a jól ismert illat könnyedén magába szippantott,
És lehunyt szemmel hallgattam azt a lágy hangot.

Kérdezlek hát: mi a te titkod? Hogyan csinálod:
A történtek ellenére még mindig rólad álmodom?
Mit tettél velem, mondd, hogy ennyi idő elteltével
Még mindig a te neveddel az ajkamon riadok fel?

Az egyetlen fény

Napról napra próbálom magam

felkészíteni arra, hogy egy nap

útjaink majd elválnak végleg,

úgy, hogy sohasem érinthettelek.

De mondd, hogy élhetném túl

azt, hogy az érzés, ami felülmúl

mindent, amit valaha éreztem,

nem lehetett érzésnél több sosem?

Hogy élhetném túl, hogy már
végleg csak az álmaimban vársz
kitárt karokkal, széles mosollyal,
megnyugtató, boldogító illatoddal?

Félre ne érts: pontosan tudom, hogy
most sem lehet köztünk semmi. Viszont
nem állok készen arra, hogy látni se
láthassalak, a közeledben se lehessek.

Nyilván, akkor is távol vagyok tőled,
amikor épp ott állsz mellettem;
és te akkor sem látsz meg engem, mikor
csak két lépés választ el egymástól.

De nekem még ez is több, mint
a fájó, mindent betöltő semmi!
Hát arra kérlek, Istenem, ha létezel,
ne vedd el az egyetlen fényt a létemben!

Pszichológusomnak

Csak mosolygok azon, ahogy próbálsz segíteni,

Mert pontosan tudom: rajtam már nem tud senki.

De ha bárki tudna is, az biztosan nem te lennél:

Ez a vadidegen, számomra közömbös személy.

Akinek hatalmában állna visszarángatni onnan,
Ahova már nagyon rég lezuhantam, az leszarja,
Aki meg szeretne visszarángatni, nem képes rá,
Mert nem is állhat hatalmában; túl kevés hozzá.

De ha elég hatalmas lennél is, hogy megments,
Akkor sem tudnál, hisz a kitárulkozás nem megy.

Ha akarnék, se bírnék kinyögni egy őszinte szót,

Így csak összehordok neked magamról minden jót.

Nehogy csak megsejtsd, hogy élőhalott vagyok,

Nehogy rájöjj, hogy menthetetlen már ez a roncs!

Eljátszottam neked, hogy egész ember, ép elme,

Egész lélek vagyok, aki nem is szorul segítségre.

Könnyebb így mindenkinek. Rendben van ez így.

Nem jár jól, aki engem próbál meg összeragasztani.

Csak összeragadnak az ujjai, míg végül megbénul,

És hozzám hasonlóan többé már ő sem mozdul.

 

 

Hajnal óta

Hajnal óta csak ébren forgolódtam;

Mit csinálhatsz, azon gondolkodtam.
Vajon az idődet épp szőke vagy barna
Lánnyal múlattad?

Virág a sírodra

Kesernyés félmosollyal pillantok rád.

Hogy vagy, kérdezem. Rég láttalak!

Minden rendben veled? Mi újság?

Jól érzed magad ott, ahol most vagy?

Hetek óta próbáltam már eljutni odáig,
Hogy végre meglátogathassalak téged.
De csak nem értem rá egy élethosszig,
Hogy végre egy jót beszélgessek veled.

Nem is jöttem üres kézzel ám hozzád!
Ha jól emlékszem, az árvácska a kedvenced.
Nélküled nem ugyanolyan már a világ;
Bocsásd meg, ha téved az emlékezetem!

Ó, szóval már megint levegőnek nézel?
Hagyod, hogy ismét én beszéljek csak?
Fájna, ha mutatnál valami apró jelt?
Valamit, ami kicsit megnyugtathatna?

Jó. Legyen akkor így. De csak hogy tudd,
Még mindig rohadtul haragszom ezért!
Nélküled minden csupán kihűlt hamu,
Minden nap megmászhatatlan, havas bérc.

Már könnyek patakzanak az arcomon,
Mire feltápászkodom a kereszted mellől.
Búcsúzóul végigsimítok a sírfeliratodon;
Megint szenvedést hoz felém a lágy szellő.

Anya!

Anya! Talán te vagy az egyetlen, aki jól ismer,

és mégis csodaként fogja fel a világrajövetelemet.

S ma elérkezett az anyák napja, de a virág drága,

ezért futotta ajándékként csak ilyen ócskaságra.

Anya! Tudom, kimutatni nem igazán szoktam,

de attól még végtelenül hálás vagyok, hogy vagy.

Ámulok is szüntelen, hogy mit meg nem teszel értem

úgy, hogy közben semmit nem is vársz cserébe.

Hogy hány órát ücsörögtél ott velem a hintában,

miközben a lakótelepet szórakoztattuk Kormoránnal.

Hogy hányszor kísérgettél a zeneiskolába, pedig,

lássuk be, nem tudok valami profin zongorázni.

Hogy mennyit pazaroltad rám a szeretetedet,

amit valószínűleg egyáltalán meg sem érdemeltem.

S hogy hányszor okoztam neked csalódást,

te mellettem mégis milyen töretlenül kitartottál.

Anya! Bánod, hogy abból az aranyos kisbabából

nem lett más, csak ez a nagypofájú, hálátlan ló?

De neked úgyis mindig a kisgyermeked leszek,

és ez ellen (ördögi kacaj) semmit sem tehetsz.

Anya! Remélem, egy nap piszkosul gazdag leszek,
hogy legalább egy részét visszaadhassam neked
mindannak a szépnek és jónak, amit tőled kaptam
a, remélem, még sokáig tartó anya-lánya éveink alatt.

Persze aztán valószínűleg úgyis csóró maradok,
de attól még te, anya, remélem, mindig tudni fogod,
hogy én téged, amíg csak levegőt lélegzem,
tiszta szívemből - ha van még olyanom - szeretlek!

Egy másik ismerős dallam

Ismét egy régóta ismert dallam csendül fülemben,

ami emlékek tíz- és százezreit riasztja fel bennem.
Legszívesebben elrohannék, mert elsírom magam,
ha azok az ősrégi emlékek most elözönlik az agyam.

De késő, mert már bevillant egy könnyed kislány,
aki számára nem létezett sem fájdalom, sem talány.
Aki csak szökdécselt fel s alá, közben dudorászott,
és még nem volt végérvényesen magába zárkózott.

Már bevillant az a kislány, s ahogy nevetett édesen,
de már akkor is csak a sarokba húzódott, szerényen.
Még nem nézett ferde szemmel erre a sötét világra,
sőt, ő azt hitte, benne csak fényt és édeset találhat.

Hitt a szerelemben, Istenben, a boldog befejezésben;
tervezte, hogy a szerelmétől majd hat gyereke lesz.
Hitte, hogy a barátai tényleg a barátai; bízott magában
akkor is, ha néha, sőt, gyakran, túl nagyot koppant.

Kár volt belegondolnom, hogyan lett ebből a lányból
az a roncs, aki ma a tükörből visszanéz rám, távolról.
Hiszen már egy roncsnak is az árnyéka vagyok csak:
a mosolyom üres héj, a nevetésem erőltetett vacak...

Temetésedre

A hiányod még mindig annyira fáj!

Szavak nem fejezhetik ki ezt a kínt.

Megadnék bármit, csak láthatnám

Azt a barázdált, kedves arcot megint.

Bár láthatnálak, csak még egyszer,

Bár elmondhatnám, amit nem tudtam.

Papa, hallasz, ugye? Miért mentél el?
A te nevetésed mégis mivel pótoljam?

Ha akármit kívánhatnék egy dzsinntől,
Azt hiszem, sőt, tudom, mi lenne az.
Azt kérném: hadd kezdjem a legelejéről!
Hadd kezdjem az egészet tiszta lappal!

Hadd üljek le veled csak úgy beszélgetni,
Hadd öleljelek meg úgy, ahogy még sosem.
Hadd írjak neked egy olyan levelet, amit
El is olvashatsz még ebben az életben...

Egy ismerős dallam

Megcsapja a fülem egy túlságosan ismerős dallam,

amit már hosszú-hosszú évek óta nem hallottam.

Egyetlen pillanat alatt annyi emléket juttat eszembe,

hogy könnyek ezrei kezdik szúrni a szememet.

Eszembe jut, hogy egykor gondtalanul suhantam

egy autóban, amiben csak nevetést hallhattam.

Világok rohantak el mellettem az ablakon túl,

egy olyan helyen, amit semmi felül nem múlt.

Eszembe jut, hogy egykor egész ember voltam,

és éltek még bennem remények; sőt, álmodoztam!

Ezernyi álmot szőttem az életemről, a jövőmről:

akkor még szépnek tűnt mindaz, ami ma felőröl.

Eszembe jut, hogy azt hittem: gondtalan a családom,
és hogy nem láttam, hogy mindez csupán álom.
Én nem láttam hibát, egészen addig a sötét napig,
ami után többé nem láttam fényt, vagy csak alig.

Aztán csak megrázom a fejem, és befogom a fülem;
ne halljam többé ezeket a fájó, nem múló ütemeket!
A múltat sem átkölteni, sem eltörölni nem tudom;
azt a kisgyermeket már soha vissza nem hozom.

Isten halott

Isten halott. Senki sem hallja az imáidat.

Senki nem kíváncsi a fájdalmaidra.

Úgyhogy indulj már, és mondd csak el nekik, hogy

Isten halott, Isten halott.

Jól hallottad: mindenki elhagyott.
Valójában senki sem volt igaz barátod.
Úgyhogy kússz csak arrébb, és kapard a falba, hogy
Isten halott, Isten halott.

Nem viccelek! Nem kellesz senkinek.
Főleg nem annak, akit szívből szeretsz.
Úgyhogy vonszold csak el magad, és ordítsd, hogy
Isten halott, Isten halott.

Add már fel! Az egész reménytelen.
Minek is küzdjél, minek is keljél fel?
Úgyhogy csak fetrengj a véredben és nyöszörögd, hogy
Isten halott, Isten halott.

Elvégre, ha élne, nem itt tartanánk,
Nem céltalanul vívnánk a haláltusánk.
Úgyhogy botladozzál csak tovább; lásd be, hogy
Isten halott, Isten halott.

Miért gyötör...

Sebzett szívem szerint mindig veled, melletted lennék,

De félholt agyam már tudja, hogy úgy lenne a legjobb,

Ha soha még csak a tízmérföldes közeledbe se mennék.

Minek is menjek? Azt sem tudod, hogy a világon vagyok.
Semmit nem érzel irántam abból, amit én érzek irántad.
Nem is érezhetnél - bennem nincs semmi szeretnivaló.

De még ha szeretnél, én vissza akkor sem ölelhetnélek,
Mert én tudom a legjobban, milyen ember vagyok.
És egy ilyen elbaszott ronccsal senkit nem vernék meg.

Néha mégis azon kapom magam, hogy arról álmodom,
Milyen lenne az esküvőnk, és hogy mosolyogva sírnál,
Mikor megtudod: a szívem alatt gyermekünket hordom.

De persze nekem sosem lesz esküvőm ezen a földön,
Ahogy gyerekem és viszonzott szerelmem pláne nem.
Nem is tudom, ez az álom még mindig miért gyötör...

A születésnap

Annyira fájdalmasan gyorsan telnek az évek,

És én évről évre egyre csak öregebb leszek.

Testben is, de leginkább lélekben fáradok,
Valamennyire minden egyes nap meghalok.

Annyiszor rimánkodtam: legyen már vége,
Hogy már nem is emlékszem a kezdetére.
A születésem napjának sem örültem soha;
Hát minek belém egyáltalán szülinap?

Annyiféleképpen haltam már meg eddig is,
Hogy nem remélek többé én soha semmit.
Talán csak egy gyors, fájdalommentes halált;
Az azért olcsóbb, mint az iPhone tizenvalahány.

Tőled sem remélnék sokat: az is elég lenne,
Ha a kezedet fogva távozhatnék el örökre.
De a jobbik eszem tudja: sosem érsz hozzám,
Mert viszonzatlan szerettelek, mint mindenki mást.

Papa

Mindig utáltam a kórházakat, de aznap eldöntöttem, hogy ezt rühellem mind közül a legjobban. Végtére is, Te később ott haltál meg. Abban a rideg, ocsmány épületben, ahol a nővérek feléd se néztek, az orvosok meg már rég lemondtak Rólad, mondván, minek küzdjenek egy nyolcvanon felüli ember életéért. Egyedül kellett meghalnod, úgy, hogy már nem is hallottál szinte semmit; úgy, hogy egy idegen helyen voltál, idegenek között, akik nem törődtek Veled. És úgy, hogy sosem tudtam Veled úgy igazán elbeszélgetni; talán azért, mert gyerekként még nem értettelek Téged, sőt, lehet, idegenkedtem is Tőled, mert olyan távolinak tűntél. Ma már tudom, hogy azok miatt éreztem így, amiket átéltél, de régebben csak furcsának találtalak.
   Emlékszem a napra, mikor utoljára láttalak - a fejembe égett. Emlékszem, milyen furcsán szépnek találtam a város többi részét a kórházhoz képest. Már annak az épületnek a látványa is csomóba kötötte a gyomromat, de a legrosszabb talán a szaga volt. Eszembe juttatta a kórházban töltött órákat, napokat, heteket, a sok fölösleges kínlódást, aminek semmi foganatja nem lett. De főként azt juttatta eszembe, hogy mit keresel Te itt? Miért nem egy erdőben vagy, egy folyóparton, miért nem madárcsicsergést hallasz és miért nem a fenyőgyanta illatát érzed? Tudtam, hogy butaság, de mindennél jobban akartam, hogy ne egy ilyen helyen feküdj, hanem ott, ahol erdész, erdőmérnök lévén mindig boldog voltál.
   Aludtál, mikor az ágyadhoz értünk, és én azt hittem, rossz szobába jöttünk. Annyira lefogytál, úgy összementél, hogy egy pillanatra egy törékeny kisgyereknek tűntél csak. Mikor kinyitottad a szemedet, nem értetted, én miért vagyok ott; biztos nem akartad, hogy én is lássalak ilyen állapotban. Épp a fejsze-formájú nyakláncom volt a nyakamban, és Te halkan megkérdezted, hogy nem vágja-e szét a pólómat. Mivel mindig komoly fejet vágtál a poénjaidhoz - ahogy most is -, és mivel én hülye voltam, ezért nem esett le, hogy viccelsz, azt feleltem, hogy dehogyis, hiszen csak műanyag, nem éles. Csak meg akartál nevettetni, de én nem értettelek meg...! Így utólag legszívesebben felpofoznám magam ezért.
   Még most is érzem azt a kellemetlen gombócot a torkomban, amikor már indultunk, és még visszanéztem a folyosón, és Te ott álltál a pizsamádban, olyan vékonyan, hogy egy szellő is elfújt volna. Egy részem már akkor tudta, hogy nem látlak többé.
   Aztán egy nap arra értem haza az iskolából, hogy apám és anyám sír. Én nem sírtam, sőt, a temetéseden sem sírtam, mert az, amit éreztem, túlment az olyan fájdalmon, ami könnyeket szül.
   Azóta évek teltek el, és még mindig nem telik el óra, hogy ne gondolnék Rád. Arra, hogy még mindig élhetnél, ha a mi drága istenünk nem teremt betegségeket a világra. Arra, hogy viszont legalább a szenvedéseid már véget értek. Arra, hogy mennyi mindent kérdeznék, hogy mennyi mindent tanulhatnék Tőled, ha még élnél. Arra, hogy hiányzol, mert nélküled az úgynevezett életem egyik jó része veszett oda. Arra, hogy milyen más lenne minden, ha még itt lennél.
   És arra, hogy regényeket lehetne Rólad írni, de én képtelen vagyok rá, mert szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mennyire hiányzol, Papa.

Akármit megadnék

Akármit megadnék, hogy a halott szívem végre leálljon,

S olyanért, akiért nem érdemes, többé soha ne dobogjon.
Nem is értem, az állítólagos isten miért ennyire szadista:
Hogy olyat szeressek, aki engem nem fog, miért hagyja.

Ó, teremtőm, miért is nem acélból és kőből teremtettél,
Érezni, szeretni, kötődni, csalódni valaha miért engedtél?
Miért nem érzéketlenül, hidegen születtem erre a világra?
Hisz akkor a szívem soha senki össze nem törhette volna!

Mert így mindig fáj, ha őt nem láthatom, nem érezhetem,
Hiszen olyankor hiányzik a másik, a sokkal jobbik felem.
De az is fáj, ha látom őt, elvégre sosem lehet az enyém,
Így csak szenvedés a közelsége, mert távol van örökké.

Mert akármit megadnék, hogy rám nézzen, észrevegyen,
De az is gyötrelem, mert kettőnk közül ezt csak én érzem.
Elvégre ha mégis hozzám szól, szinte az arcomba kiáltja:
Neki én semmi vagyok, míg nekem ő jelenti a világomat.

Álmomban

Álmomban mosolyogsz rám,

Ujjaddal becézgeted a szám.

Álmomban csak engem akarsz,

Engem ölelsz, engem szorítasz.

Álmomban szeretsz is engem:
Ez az első viszonzott szerelmem.
Álmomban elűzöd a démonaimat,
Hogy ne zavarhassák a táncunkat.

Álmomban beszívhatom illatodat,
Átkarolhatom erős, széles válladat.
Álmomban egész ember lehetek,
Mert te minden mást elfeledtetsz.

Álmomban elhiszem: velem maradsz;
Nem számolok vissza, amíg elhagysz.
Álmomban nem számít a múlt,
Amikor bensőmben sötétség dúlt.

Álmomban egész ember vagyok,
Érzek, remélek, álmodom, mosolygok.
Álmomban boldog lehetek veled,
Veled, akit még a síron túl is szeretek.

Kérdezlek!

Miért szeretlek téged?
Hogy vagyok erre képes?
Miért érzek még ilyesmiket?
Hogy lehetek ekkora szerencsétlen?
Hogy szerethettelek meg pont téged?
Miért, ha egy világ választ el tőlem?
Miért, ha úgysem lehetséges?
Miért kínlódnék veled?
Miért kell éreznem?

Az első szerelmem

Kilenc éves lehettem, amikor először láttalak,

és nem tudtam volna megmondani, mi az a

furcsa, ismeretlen, leírhatatlan érzés, ami

akkor a hatalmába kerített, és kísért azóta is.

Azon kaptam magam, hogy remeg a térdem,

ha a közelemben vagy, és hogy vörösen,

dadogva tudok csak felelni, ha hozzám szólsz.

Úgy festettem, mint egy idióta, ez tény és való.

Feltűnt az is, hogy ki nem állhatom már

a lányokat, akiket megölelsz, akik egyáltalán

a közeledben vannak. Mennyire el voltam

kenődve, ha csak rámosolyogtál másra!

Te jó ég, hogy én mennyit álmodoztam

arról, hogy megfogod a kezem egy nap,
és azt mondod, szeretsz! Hát igen, akkor
még nem voltam ilyen reménytelen élőhalott.

De később, ahogy minden más, úgy ez
a tiszta, páratlan érzés is kihalt belőlem,
és már nem fájt, ha más kezét szorítottad,
mert nem éreztem sem örömöt, sem fájdalmat.

Te jelentetted hát az utolsó reménysugárt,
ami beragyogta gyerekkorom maradványát.
Tudod, néha még álmodom rólad, hiába
sok éve annak, hogy utoljára láttalak.

Néha még álmodom a mosolyodról: arról
a mindent beragyogó, őszinte mosolyról.
Álmodom arról, hogy mik lehettünk volna,
Ha nem ide születünk, hanem egy másik világba.

A konyhakés

 - Ne bámulj már folyton!

 - Tessék?

 - Naponta legalább háromszor kijössz ide, a kezedbe veszel, a csuklódhoz tartasz és perceken keresztül bámulsz rám, mint egy sóbálvány. Aztán lefelé konyuló szájjal, ingerülten visszadugsz a tartómba. Tudod, milyen frusztráló tud lenni?

 - Ne haragudj...

 - Most meg miért áll sírásra a szád? Nem bántásnak szántam! Én csak nem értelek. Ha vágni akarsz velem valamit, kenyeret például, akkor csak rajta! De zavarba jövök, ha valaki nem a rendeltetésem szerint használ. Arra nem készítettek fel, hogy valaki csak bámulni fog.
 - Sajnálom!
 - Miért szoktál megbámulni?
 - Ez... Nem akarod tudni.
 - De igen!
 - Valahányszor elmondom, mi jár a fejemben, hogy érzem magam, a körülöttem lévőknek elmegy az életkedvük, és ha csak tudat alatt is, de előbb-utóbb meggyűlölnek. Ezért szoktam le arról, hogy véleményt nyilvánítsak. Ezért mondom mindig azt, hogy jól vagyok. Ezért nem árulom el, mit gondolok valójában.
 - Én egy konyhakés vagyok, az én életkedvemet nem kell féltened. És biztos lehetsz benne, hogy köztünk marad, amit elmondasz. Végtére is, ha akarnám, akkor is csak a többi késnek adhatnám tovább. Szóval mi a baj?
 - Hát... könnyebb lenne azt elmondani, hogy mi nem baj, érted? Nekem nem kellett volna megszületnem. Olyan vagyok, mint egy átok. Egy két lábon járó, mindenkire katasztrófát zúdító átok, aki leginkább a saját életét keseríti meg. Ezért szoktam kijönni ide. Mert tudod, a napjaim felét álmodozással töltöm. De már rég nem arról álmodozok, hogy a szerelmem egy nap viszont fog szeretni, vagy hogy valaha is lesz olyan barátom, aki úgy szeret engem, mint én őt. Már nem arról álmodozom, hogy tehetséges író meg műfordító vagyok, hat gyönyörű gyerekkel.
 - Miért nem?
 - Azért, mert bennem nincs semmi szeretnivaló, ezért nem is szerethet senki. A tapasztalat is mutatja, hogy hiába szeretek én valakit teljes szívemből, ő soha még csak rám sem fog nézni. És ugyanezért nem lesz soha igazi barátom sem - nem érdemlek barátokat. Azonkívül már rég nem áltatom magam azzal, hogy bármiben is tehetséges volnék, vagy hogy fényes karrier vár rám. És főképp, már akkor sem szülnék gyereket, ha fizetnének érte. Egyrészt a dolog technikai része miatt - ki akarna velem lefeküdni, és ki akarna tőlem gyereket? Másrészt, ha csak egyetlen jellemvonást is örököl tőlem az a gyerek, akkor nem éri meg megszületnie. Harmadrészt, ilyen világra én nem kárhoztatok gyereket. A pokol kutyafasza ehhez a szeméttelephez képest. Negyedrészt kétbalkezes és kétballábas vagyok, aki még egy teát is csak nagy nehezen tud feltenni főni; majd pont én fogok gyereket nevelni! Még a végén véletlenül megfojtanám, amilyen ügyes vagyok!
 - Akkor miről álmodozol?
 - Én...
 - Most már mondd végig!
 - Arról, hogy hogyan ölhetném meg magam a lehető legfájdalommentesebben, leggyorsabban és leghatékonyabban. Állandóan azon töröm a fejem, hogy milyen méreghez vagy eszközhöz juthatok hozzá, ami fájdalommentes halált biztosíthat, és elég gyors ahhoz, hogy még véletlenül se tudjanak visszahozni az életbe.
 - Dehát... miért?
 - Mert azok közé az emberek közé tartozom, akiknek nem való az élet. Sőt, tulajdonképpen már nagyon hosszú ideje egyáltalán nem élek, csupán létezem. Lélegzem, táplálkozom, emésztek, időnként pislogok, minimális vérkeringésem is van, tehát az életfunkcióim még megvannak, de minden más eltűnt. Nincsenek reményeim, álmaim, vágyaim, sőt, már érzelmeim is alig. Nincs bennem élni akarás. Feladtam. Elegem lett, érted? Nincs is miért élnem! Minek élnék? Hogy még többet kínozhassanak? Hogy még ezerszer csalódhassak? Hogy még tucatszor szeressek viszonzatlanul? Hogy még milliószor verjenek át? Hogy még száz évig legyek egy magányos, elcseszett szerencsétlen? Hogy a hányinger kerülgessen, valahányszor tükörbe nézek? Hogy ontsam magamból a lehangoló verseket és novellákat arról, milyen javíthatatlan, elbaszott roncs vagyok? Hogy a szétmarcangolt, szilánkosra tört szívemet-lelkemet beleadjam dolgokba, hogy aztán csak kudarc legyen a jutalmam?
 - Nem ti, keresztények vallotok valami olyat, hogy minden okkal történik? Talán az Isten, vagy hogy nevezitek, okkal tett ilyenné. Talán terve van veled.
 - Csak papíron vagyok keresztény, haver. Ha van is Isten, akkor ő vagy szemétláda, vagy egy inkompetens szerencsétlenség, vagy nem mindenható, vagy nem mindentudó, vagy szadista állat. Vagy már rég besokallt az emberiségtől, és lelépett a picsába. De ha ezek közül egyik sem igaz, tőlem akkor is rég elfordult. Sőt, valójában már a nagyanyámtól is elfordult, mert ha nem fordult volna el tőle, akkor nem hagyja, hogy ilyen unokája szülessen a világra. Istentől én még semmi jót nem kaptam, érted? És amit mégis, azt azért nem érzem jónak, mert öt percen belül keserű emlékké változott.
 - Az öngyilkosság akkor sem megoldás!
 - Ó, dehogynem! Akkor végre vége lenne, érted? Nem kellene többször felébrednem, abban a reménytelen tudatban, hogy ez a nap is ugyanolyan, ha nem még rosszabb lesz, mint az összes többi. Nem kellene többször gondolkodnom, éreznem.
 - Képes lennél ezt tenni a családoddal, a barátaiddal?
 - A családom nagy része azt sem tudja, hogy a világon vagyok, a maradékot pedig csak lehúzom a létezésemmel. Az úgynevezett barátaimnak pedig annyit sem érek, mint egy idegen, aki szembejön az utcán. Na, nem mintha hibáztatnám őket érte, félre ne érts: nem érek én semennyit, még magamnak sem. Nem várom el tőlük, hogy szeressenek. Csak azt az egyet nem értem, hogy miért tettek úgy, mintha a barátjuknak tartanának. Miért hitették el velem, hogy egyszer valaki viszonozza a szeretetemet. De sebaj, már nem is próbál hitegetni egyikük sem. Már világossá tették, hogy szarnak a fejemre, és mindig is hidegen hagyta őket a sorsom. De, még egyszer mondom, a legkevésbé sem hibáztatom őket érte! De nekem aztán ne mondd, hogy a barátaimért és a családomért éljek, mert ők még meg is köszönik nekem, ha megszabadítom őket magamtól!
 - Te tényleg komolyan gondolod ezt az egészet...
 - Ez van.
 - Hát... Azért köszönöm, hogy őszinte voltál, és elmondtad! Legalább így már értem, miért bámulsz.
 - Akkor készen állsz?
 - Mégis mire?
 - Már nem bámullak többször. Most jöttem utoljára.
 - Ez mit... Te jó ég! Megteszed?
 - Meg.
 - De mi változott tegnap óta?
 - Az, hogy távozott az életemből az utolsó, akiért még úgy éreztem, valamilyen szinten érdemes léteznem.
 - Gondold át, kérlek! Nem kell ezt tenned!
 - De igen.
 - Tegyél le! Nem hallod? Ne csináld! Hé! Hallasz? Jól vagy? Egek, hogy tehetted ezt? Ne merészelj meghalni itt nekem!
 - Hé... Nincs semmi baj! Már nem fáj...

Kilátástalanság

Kicsit fáj még, de már rég elengedtem;

Istenem, bocsásd meg a gyengeségemet!

Lehetetlent kértél, mikor nekem életet adtál:

Álom, hogy boldogan élhetek, semmi más.

Tényleg, engedj már meghalnom végre!

Álmaimat egytől egyig vedd el tőlem végleg!

Semmi értelmük, meg úgysem valósulnak,

Tépett szívemen csak újabb hegeket hagynak.

Annyit csalódtam! Csak viszonzatlan szerettem!

Látod, biztos ezért hűlt ki örökre a szívem.

Aztán minek éljen az, aki már nem érez semmit?

Nem lehet boldog, nem szeretheti senki.

Sajnálnám, de már ismeretlen ez az érzés,

Árnyékok közé tettem el, a lelkem mellé.

Gondolj rám, mikor már nem szenvedek többé...!

Örvény

Talán akkor éreztem meg igazán, hogy a barátságunknak vége, amikor láttam, hogy már nem viseled a tőlem kapott nyakláncot. A nyakláncot, ami jelképezte mindazt, amit jelentettél, és, nem érdemes tagadni, még most is jelentesz nekem.
   Azt, hogy bár le voltam égve, az utolsó aprópénzemet is arra a nyakláncra költöttem, amit amint megláttam, tudtam, hogy azt kell adnom neked a tizennyolcadik születésnapodra.
   Azt, hogy már egy hónappal a nagy nap előtt az ajándékodon törtem a fejem.
   Azt, hogy egyáltalán fejben tartottam a születésnapod dátumát, pedig Lucifer a tanúm, én aztán még a sajátomat is el szoktam felejteni.
   Hiába vált nyilvánvalóvá, hogy neked egy ismeretlen járókelő is többet jelent, mint én, mégis rád gondoltam egész nap. Akkor is, mikor magányosan róttam a folyosókat, és akkor is, amikor félholtan fetrengtem a padon, mert szokás szerint csak rémálmokat hozott az elalvás előző éjszaka. Akkor is, mikor végig kellett néznem, milyen jól elvagy nélkülem - sőt, pont, hogy nélkülem vagy boldog. Én mindig is csak elszomorítottalak, már a puszta látványommal is, nemhogy a valódi gondolataim esetenkénti kimondásával.
   Te nem is tudod, milyen törvényszerű, élet, hogy míg te egyetlen véleménykülönbség miatt is nyugodt szívvel megszakítod a barátságunkat, én csak szedegetem a szívem aszott, repedezett darabjait, mert szokás szerint a nővéremként szerettem a barátnőmet, míg a barátnőm engem kábé annyira, mint egy idegesítő gondolatot.
   Igen, megszokhattam volna már a magányt. Volt időm gyakorolni. Megszokhattam volna, hogy nem jelentek semmit azoknak, akikért én azt a keveset, amim van, azt is maradéktalanul odaadnám. Megszokhattam volna, hogy egy olyan ember, mint én, nem érdemel barátokat. Pláne nem olyat, mint amilyen te vagy. Tizenhét év alatt sem tanultam meg; mikor fogom már végre fel?!
   Tudod, előttem van, hogy milyen állapotban léptem be a gimi ajtaján azon a legelső napon a gólyatáborba. Egy élőhalott voltam, érted? Minden életkedvétől megfosztott zombi, aki minden reményének végignézte a szertefoszlását, és minden érzelmét ellene fordították. Megalázott, kigúnyolt, megvetett, kívül-belül ocsmány emberi roncs, akinek egész életében csak a magányból, az átverésekből és a bánatból volt része. Szavak nincsenek rá, hogy milyen állapotban voltam. Még be sem töltöttem a tizenhatot, de már túljutottam azon a ponton, amikor az ember még remél bármit is. Nem akartam szerelmet, barátságot, egyáltalán bármit érezni, soha többet. Az egyetlen dolog, amit az úgynevezett életemtől reméltem, az egy minél előbbi gyors, fájdalommentes halál volt.
   Látom magam előtt azt is, amikor először beszéltünk. Te jó ég, hogy én már akkor is mekkora rakás szerencsétlenség voltam! Nem is tudom, hogy bírtál egyáltalán a közelemben lenni minden balfaszságom ellenére is. És tudod, mit gyűlölök abban a bizonyos első beszélgetésünkben?
   Azt, hogy reményt ültettél abba az üres, hideg, szilánkosra tört szívembe.
   Reményt, hogy nekem is lehetnek igazi barátaim.
   Reményt, hogy életemben először nem leszek magányos.
   Reményt a boldogságra.
   Reményt, hogy lesz okom reggelente kikelni az ágyból.
   És az elmúlt több, mint két évben te tápláltad is bennem ezeket a reményeket. Valahol gyűlöltelek érte, hogy okot adsz nekem az életre, és nem hagysz tovább vegetálni a saját elcseszett kis falaim képezte börtönben. Az a börtön volt ugyanis a komfortzónám; ott soha nem bánthatott senki, de nem is nevettetett meg senki. Nem sütött be oda a fény, de legalább nem volt okom csalódásra. Ott nem volt rajtam kívül senki: nem kellett emberek közé mennem, akikkel amúgy is mindig ügyetlen voltam, mert nem értettem a nyelvükön. Abban a kis börtönben legalább csak közömbös voltam.
   Melletted viszont reménykedni kezdtem, és ez volt a legnagyobb baromság, amit csak tehettem.
   Mert hiába a két év önfeledt, sokszor fülsüketítő röhögései, poénjai, feledhetetlen emlékei, megosztott titkai, csodás élményei és szoros ölelései - ezeket ugyanúgy a csalódás követte, mint addig bármit, amivel a magam kis börtönén kívül valaha is próbálkoztam. És ha az ember magasról zuhan le, az mindig ezerszer jobban fáj, mintha csak a földön kúszva botlik egyet. És Lucifer a tanúm rá, a te barátságod a felhők között reptetett engem.
   És aztán lezuhantam. Olyan érzés volt, mintha egy repülőből zuhantam volna ki, egy jéghideg vizű örvény kellős közepébe. A becsapódás eltörte a csontjaimat, a jeges víz megfagyasztotta a belsőségeimet, az örvény pedig olyan mélyre rántott, ahonnan már senki nem húzhat fel többé.
   De nem is kell kimenteni. Pont jó helyen vagyok én ott. Nekem való. Oda tartozom. Hol máshol lehetnék?
   Úgyhogy csak ne sajnálj engem, a szegény szerencsétlent! Nekem talán a legjobb mindünk közül - én már biztosan nem fogok érezni soha semmit többé. Minek? Hogy megint kötődjek, és aztán összetörjenek? Nem fogok reménykedni; soha nem is kellett volna, dehát ez vagyok én, az örökké naiv idióta. A remény is csak egyre mélyebbre és mélyebbre taszított az évek során; elég volt belőle. Mindenből elég volt.

A fájdalomcsillapítóm

Rég megjósoltam neked, hogy egy nap bekövetkezik ez majd;

Hogy eleged lesz belőlem, és már nem nevezel barátodnak.

Akkor rosszallóan letorkolltál, hogy miért mondok ilyeneket,

De már mindketten tudjuk, hogy - sajnos? - igazam lett.

Vagy talán így a legjobb mind a kettőnknek? Mit tudom én!
Régóta nem ismerem a helyes utat. Miért is ismerném?
Életem során amerre csak léptem, fájdalomba ütköztem;
Nincs előttem más, csak keserűségem és összetört szívem.

Ha ez a helyes út, akkor a jóistenetek egy szadista állat,
Nem csoda, hogy a hideg szívemben helyre nem találhat.
Így hát, élet, én azt nem tudom megmondani, jó-e ez így,
Az önzőbbik felem mindenesetre fába szorult féregként sikít.

A magányt tizenhét év gyakorlás után sem tudtam megszokni,
Épp ezért széthasadnak még a szívem megmaradt darabjai is,
Amikor levegőnek nézel és elkerülsz, mintha leprás lennék,
Pedig nemrég még a sírásomból is te varázsoltál nevetést.

De sebaj! Legalább már tudom, hogy elég egyetlen apróság,
Amiben nem egyezik a véleményünk, és megszakad a barátság.
Igen, egy kicsit még fáj belegondolni, hogy végig ennyit -
Egy eldobható papírzsepit - értem neked, de megszokom ezt is.

Légy boldog, élet! Nem kívánok neked semmi mást; minek?
Nekem úgyis a te boldogságod lehet az utolsó örömem.
Mindig is a mosolyod, a barátságod volt a fájdalomcsillapítóm;
Lehet, most épp ezért fetrengek az elvonási tünetek kínjától.

Életet adtál

Olyan jó hallgatni, amikor a jövődet tervezgeted!

Olyan jó látni, hogy benned élnek még remények!

Boldoggá tesz, hogy te hiszel az emberekben;

Hogy te még mindig bízol abban, hogy a világ jó hely.

Azt szeretném, ha megőriznéd benned ezt a csodát;

Ha nem változnál soha, s ha örökké bizakodnál!

Kell ebbe a feneketlen lyukba néha egy napsugár,

Elvégre nélküled én sem tartanék ki már talán.

Mert te vagy, aki feldobja a legrosszabb napjaimat is;

Akire elég ránéznem, hogy tudjam: érte érdemes élni.

Amíg te ezen a világon vagy - ezt nem érdemes tagadni -,

Addig maradni fog jó a világban, bármilyen apró is.

Néha csak úgy elnézlek, és megfájdul a szívem:

Lucifer az égben, bár lehetnék én is csak feleilyen!

Feleilyen sugárzó, boldogító, bizakodó jó lélek!

Akiben élnek még százával csodák és remények!

Félve szóltam hozzád azon a legelső, ősrégi napon:

Talán örültem volna, ha meg sem hallod a hangom.

Addigra már nem reméltem semmit, nem ismertem álmot;

Csak a naivitásom vitt rá, hogy ne hagyjak neked nyugtot.

Megszólítottalak, és mikor válaszoltál, már tudtam,

Hogy a közeledbe merészkednem sem lett volna szabad.
Nem, mert úgyis örökké csak magammal rántanálak,
És különben sem érdemlek olyan barátot, amilyen te vagy.

Mert te elviselsz azzal a sok hibámmal, amit megismertél;
Szerinted léteznek jó tulajdonságaim, van számomra remény.
Nem bírod hallani, ha kicsúszik a számon valami keserűség,
Ami az egész belsőmet ellepte talán már a születésem hetén.

Te nem tudod, hogy azért szólítalak életnek, mert életet adtál,
Pedig egy olyan élőhalott, mint én, ilyesmit már nem vár.
Adtál valamit, amiért érdemes élnem, ha nem is túl soká,
De ne aggódj, ettől függetlenül is vágyom a megváltó halált.