Évszázadok óta rohanok a valóság elől.
Egyre vágtatok és száguldok, csak utol ne érjen.
Mert ha elkap és a földre ránt, többé nem kelek fel;
Többé nem bír mozdulásra, csak az atyaúristen.
Ő viszont nem fogja megpróbálni, hisz így akarja:
Ő teremtette az én kegyetlen valóságomat.
Ki más alkotta volna meg e rút, sötét világot?
Ki fegyverezte fel én mosolygó gyilkosaimat?
Menekülök a démonaim serege elől is.
De én csupán csetlek-botlok, ők meg pokoli futók.
Elbújni sem tudok, hiába próbálnék minden nap:
Nyomomra bukkannak ők folyton, akárhova bújok.
Próbálnék más, távoli világokba rejtőzni hát,
Más kezét szorítva zöldágra vergődni, túlélni.
De úgy nem megy, ha minden egyes kéz ellök magától!
Hogy tartsak ki, ha senki nem hajlandó befogadni?!
Pedig nem kérnék sokat; soha nem követelőztem.
Azt sem vártam el rég, hogy bárki is viszontszeressen.
Csak pár hazugságot kértem tőled, amióta csak ismerlek;
Hogy jelentek én neked bármit is, hitesd el velem!
De persze nem érted az én elcseszett gondolkodásom;
Ha értenéd, tán nem döfnél napi ezer tőrt belém.
Ha értenéd, tán véka alá rejtenéd undorod,
Ami a szemedben csillog, mikor pillantasz felém.
Most alig nézel rám. Olyankor is jéghidegen csak.
Mintha soha barát, mindig ellenség lettünk volna.
És ez azért vicces, mert te voltál az utolsó fény,
Kiért reggelente felkelnem érdemes lett volna.
Akkor hát mondd: mért is ne fájjon lelkem maradványa?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése