Vége van...

Áthatolhatatlan könnypatak mardossa megtört arcomat.

Egyre csak zokogok, mert nem hiszem el az aljasságodat.

De főként azt nem tudom elhinni, milyen ostoba vagyok,

Amiért elhitettem magammal: ilyen pofont többé nem kapok.

Várom, hogy megérkezz, hogy megtudjam, hogyan reagálsz.
De én buta elfelejtettem, hogy mostanában nem is nézel rám.
Persze, hogy sokáig fel sem tűnik a darabokra hullásom neked,
És akkor is csak egy kelletlen "mi van?"-t vetsz oda nekem.

Én csak megrázom a fejem, és nem is bírok rád nézni közben.
A levegőnek nézés tehát mégiscsak ragályos, azt hiszem.
Talán ha nem érzem a hangodon, hogy nem is érdekel igazán,
Megpróbálom elmagyarázni, mit művelsz velem ennyi év után.

Hogy már nem ismertem semmi reményt, amikor találkoztunk,
De neked valamiért képes voltam elhinni, hogy lehet barátságunk.
És bár sokszor törtél darabokra, mindig kitartottam emellett:
Még akkor is, amikor a közömbösséged rég nyilvánvalóvá lett.

Viszont ma, amikor már hónapok óta nézel keresztül rajtam,
Nem bírtam tovább, és a sarokba vonulva csak zokogtam.
És még te kérded, hogy mi van? Az van, én édes gyilkosom,
Hogy neked hála többé senki sem látja már a mosolyom.

Mert vége van. Most lett elég. De most már tényleg. Végleg.
Bármilyen hihetetlen is, azért az én ostobaságom is véges.
Te voltál az utolsó okom reggelente felkelni és folytatni.
Most odalett ez az utolsó mentsváram és "inspirációm" is.

Tudom, százszor mondtam már, de már nem lesz többé ilyen.
Nem kell nekem barátság, remény, bizalom többé sosem.
Vegetálok akkor már inkább a megszokott, kihalt világomban.
Viszlát, önámítás, naivitás, reménysugarak! Vége van.