Mindig utáltam a kórházakat, de aznap eldöntöttem, hogy ezt rühellem mind közül a legjobban. Végtére is, Te később ott haltál meg. Abban a rideg, ocsmány épületben, ahol a nővérek feléd se néztek, az orvosok meg már rég lemondtak Rólad, mondván, minek küzdjenek egy nyolcvanon felüli ember életéért. Egyedül kellett meghalnod, úgy, hogy már nem is hallottál szinte semmit; úgy, hogy egy idegen helyen voltál, idegenek között, akik nem törődtek Veled. És úgy, hogy sosem tudtam Veled úgy igazán elbeszélgetni; talán azért, mert gyerekként még nem értettelek Téged, sőt, lehet, idegenkedtem is Tőled, mert olyan távolinak tűntél. Ma már tudom, hogy azok miatt éreztem így, amiket átéltél, de régebben csak furcsának találtalak.
Emlékszem a napra, mikor utoljára láttalak - a fejembe égett. Emlékszem, milyen furcsán szépnek találtam a város többi részét a kórházhoz képest. Már annak az épületnek a látványa is csomóba kötötte a gyomromat, de a legrosszabb talán a szaga volt. Eszembe juttatta a kórházban töltött órákat, napokat, heteket, a sok fölösleges kínlódást, aminek semmi foganatja nem lett. De főként azt juttatta eszembe, hogy mit keresel Te itt? Miért nem egy erdőben vagy, egy folyóparton, miért nem madárcsicsergést hallasz és miért nem a fenyőgyanta illatát érzed? Tudtam, hogy butaság, de mindennél jobban akartam, hogy ne egy ilyen helyen feküdj, hanem ott, ahol erdész, erdőmérnök lévén mindig boldog voltál.
Aludtál, mikor az ágyadhoz értünk, és én azt hittem, rossz szobába jöttünk. Annyira lefogytál, úgy összementél, hogy egy pillanatra egy törékeny kisgyereknek tűntél csak. Mikor kinyitottad a szemedet, nem értetted, én miért vagyok ott; biztos nem akartad, hogy én is lássalak ilyen állapotban. Épp a fejsze-formájú nyakláncom volt a nyakamban, és Te halkan megkérdezted, hogy nem vágja-e szét a pólómat. Mivel mindig komoly fejet vágtál a poénjaidhoz - ahogy most is -, és mivel én hülye voltam, ezért nem esett le, hogy viccelsz, azt feleltem, hogy dehogyis, hiszen csak műanyag, nem éles. Csak meg akartál nevettetni, de én nem értettelek meg...! Így utólag legszívesebben felpofoznám magam ezért.
Még most is érzem azt a kellemetlen gombócot a torkomban, amikor már indultunk, és még visszanéztem a folyosón, és Te ott álltál a pizsamádban, olyan vékonyan, hogy egy szellő is elfújt volna. Egy részem már akkor tudta, hogy nem látlak többé.
Aztán egy nap arra értem haza az iskolából, hogy apám és anyám sír. Én nem sírtam, sőt, a temetéseden sem sírtam, mert az, amit éreztem, túlment az olyan fájdalmon, ami könnyeket szül.
Azóta évek teltek el, és még mindig nem telik el óra, hogy ne gondolnék Rád. Arra, hogy még mindig élhetnél, ha a mi drága istenünk nem teremt betegségeket a világra. Arra, hogy viszont legalább a szenvedéseid már véget értek. Arra, hogy mennyi mindent kérdeznék, hogy mennyi mindent tanulhatnék Tőled, ha még élnél. Arra, hogy hiányzol, mert nélküled az úgynevezett életem egyik jó része veszett oda. Arra, hogy milyen más lenne minden, ha még itt lennél.
És arra, hogy regényeket lehetne Rólad írni, de én képtelen vagyok rá, mert szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mennyire hiányzol, Papa.
Emlékszem a napra, mikor utoljára láttalak - a fejembe égett. Emlékszem, milyen furcsán szépnek találtam a város többi részét a kórházhoz képest. Már annak az épületnek a látványa is csomóba kötötte a gyomromat, de a legrosszabb talán a szaga volt. Eszembe juttatta a kórházban töltött órákat, napokat, heteket, a sok fölösleges kínlódást, aminek semmi foganatja nem lett. De főként azt juttatta eszembe, hogy mit keresel Te itt? Miért nem egy erdőben vagy, egy folyóparton, miért nem madárcsicsergést hallasz és miért nem a fenyőgyanta illatát érzed? Tudtam, hogy butaság, de mindennél jobban akartam, hogy ne egy ilyen helyen feküdj, hanem ott, ahol erdész, erdőmérnök lévén mindig boldog voltál.
Aludtál, mikor az ágyadhoz értünk, és én azt hittem, rossz szobába jöttünk. Annyira lefogytál, úgy összementél, hogy egy pillanatra egy törékeny kisgyereknek tűntél csak. Mikor kinyitottad a szemedet, nem értetted, én miért vagyok ott; biztos nem akartad, hogy én is lássalak ilyen állapotban. Épp a fejsze-formájú nyakláncom volt a nyakamban, és Te halkan megkérdezted, hogy nem vágja-e szét a pólómat. Mivel mindig komoly fejet vágtál a poénjaidhoz - ahogy most is -, és mivel én hülye voltam, ezért nem esett le, hogy viccelsz, azt feleltem, hogy dehogyis, hiszen csak műanyag, nem éles. Csak meg akartál nevettetni, de én nem értettelek meg...! Így utólag legszívesebben felpofoznám magam ezért.
Még most is érzem azt a kellemetlen gombócot a torkomban, amikor már indultunk, és még visszanéztem a folyosón, és Te ott álltál a pizsamádban, olyan vékonyan, hogy egy szellő is elfújt volna. Egy részem már akkor tudta, hogy nem látlak többé.
Aztán egy nap arra értem haza az iskolából, hogy apám és anyám sír. Én nem sírtam, sőt, a temetéseden sem sírtam, mert az, amit éreztem, túlment az olyan fájdalmon, ami könnyeket szül.
Azóta évek teltek el, és még mindig nem telik el óra, hogy ne gondolnék Rád. Arra, hogy még mindig élhetnél, ha a mi drága istenünk nem teremt betegségeket a világra. Arra, hogy viszont legalább a szenvedéseid már véget értek. Arra, hogy mennyi mindent kérdeznék, hogy mennyi mindent tanulhatnék Tőled, ha még élnél. Arra, hogy hiányzol, mert nélküled az úgynevezett életem egyik jó része veszett oda. Arra, hogy milyen más lenne minden, ha még itt lennél.
És arra, hogy regényeket lehetne Rólad írni, de én képtelen vagyok rá, mert szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mennyire hiányzol, Papa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése