Pszichológusomnak

Csak mosolygok azon, ahogy próbálsz segíteni,

Mert pontosan tudom: rajtam már nem tud senki.

De ha bárki tudna is, az biztosan nem te lennél:

Ez a vadidegen, számomra közömbös személy.

Akinek hatalmában állna visszarángatni onnan,
Ahova már nagyon rég lezuhantam, az leszarja,
Aki meg szeretne visszarángatni, nem képes rá,
Mert nem is állhat hatalmában; túl kevés hozzá.

De ha elég hatalmas lennél is, hogy megments,
Akkor sem tudnál, hisz a kitárulkozás nem megy.

Ha akarnék, se bírnék kinyögni egy őszinte szót,

Így csak összehordok neked magamról minden jót.

Nehogy csak megsejtsd, hogy élőhalott vagyok,

Nehogy rájöjj, hogy menthetetlen már ez a roncs!

Eljátszottam neked, hogy egész ember, ép elme,

Egész lélek vagyok, aki nem is szorul segítségre.

Könnyebb így mindenkinek. Rendben van ez így.

Nem jár jól, aki engem próbál meg összeragasztani.

Csak összeragadnak az ujjai, míg végül megbénul,

És hozzám hasonlóan többé már ő sem mozdul.