Egy másik ismerős dallam

Ismét egy régóta ismert dallam csendül fülemben,

ami emlékek tíz- és százezreit riasztja fel bennem.
Legszívesebben elrohannék, mert elsírom magam,
ha azok az ősrégi emlékek most elözönlik az agyam.

De késő, mert már bevillant egy könnyed kislány,
aki számára nem létezett sem fájdalom, sem talány.
Aki csak szökdécselt fel s alá, közben dudorászott,
és még nem volt végérvényesen magába zárkózott.

Már bevillant az a kislány, s ahogy nevetett édesen,
de már akkor is csak a sarokba húzódott, szerényen.
Még nem nézett ferde szemmel erre a sötét világra,
sőt, ő azt hitte, benne csak fényt és édeset találhat.

Hitt a szerelemben, Istenben, a boldog befejezésben;
tervezte, hogy a szerelmétől majd hat gyereke lesz.
Hitte, hogy a barátai tényleg a barátai; bízott magában
akkor is, ha néha, sőt, gyakran, túl nagyot koppant.

Kár volt belegondolnom, hogyan lett ebből a lányból
az a roncs, aki ma a tükörből visszanéz rám, távolról.
Hiszen már egy roncsnak is az árnyéka vagyok csak:
a mosolyom üres héj, a nevetésem erőltetett vacak...