A konyhakés

 - Ne bámulj már folyton!

 - Tessék?

 - Naponta legalább háromszor kijössz ide, a kezedbe veszel, a csuklódhoz tartasz és perceken keresztül bámulsz rám, mint egy sóbálvány. Aztán lefelé konyuló szájjal, ingerülten visszadugsz a tartómba. Tudod, milyen frusztráló tud lenni?

 - Ne haragudj...

 - Most meg miért áll sírásra a szád? Nem bántásnak szántam! Én csak nem értelek. Ha vágni akarsz velem valamit, kenyeret például, akkor csak rajta! De zavarba jövök, ha valaki nem a rendeltetésem szerint használ. Arra nem készítettek fel, hogy valaki csak bámulni fog.
 - Sajnálom!
 - Miért szoktál megbámulni?
 - Ez... Nem akarod tudni.
 - De igen!
 - Valahányszor elmondom, mi jár a fejemben, hogy érzem magam, a körülöttem lévőknek elmegy az életkedvük, és ha csak tudat alatt is, de előbb-utóbb meggyűlölnek. Ezért szoktam le arról, hogy véleményt nyilvánítsak. Ezért mondom mindig azt, hogy jól vagyok. Ezért nem árulom el, mit gondolok valójában.
 - Én egy konyhakés vagyok, az én életkedvemet nem kell féltened. És biztos lehetsz benne, hogy köztünk marad, amit elmondasz. Végtére is, ha akarnám, akkor is csak a többi késnek adhatnám tovább. Szóval mi a baj?
 - Hát... könnyebb lenne azt elmondani, hogy mi nem baj, érted? Nekem nem kellett volna megszületnem. Olyan vagyok, mint egy átok. Egy két lábon járó, mindenkire katasztrófát zúdító átok, aki leginkább a saját életét keseríti meg. Ezért szoktam kijönni ide. Mert tudod, a napjaim felét álmodozással töltöm. De már rég nem arról álmodozok, hogy a szerelmem egy nap viszont fog szeretni, vagy hogy valaha is lesz olyan barátom, aki úgy szeret engem, mint én őt. Már nem arról álmodozom, hogy tehetséges író meg műfordító vagyok, hat gyönyörű gyerekkel.
 - Miért nem?
 - Azért, mert bennem nincs semmi szeretnivaló, ezért nem is szerethet senki. A tapasztalat is mutatja, hogy hiába szeretek én valakit teljes szívemből, ő soha még csak rám sem fog nézni. És ugyanezért nem lesz soha igazi barátom sem - nem érdemlek barátokat. Azonkívül már rég nem áltatom magam azzal, hogy bármiben is tehetséges volnék, vagy hogy fényes karrier vár rám. És főképp, már akkor sem szülnék gyereket, ha fizetnének érte. Egyrészt a dolog technikai része miatt - ki akarna velem lefeküdni, és ki akarna tőlem gyereket? Másrészt, ha csak egyetlen jellemvonást is örököl tőlem az a gyerek, akkor nem éri meg megszületnie. Harmadrészt, ilyen világra én nem kárhoztatok gyereket. A pokol kutyafasza ehhez a szeméttelephez képest. Negyedrészt kétbalkezes és kétballábas vagyok, aki még egy teát is csak nagy nehezen tud feltenni főni; majd pont én fogok gyereket nevelni! Még a végén véletlenül megfojtanám, amilyen ügyes vagyok!
 - Akkor miről álmodozol?
 - Én...
 - Most már mondd végig!
 - Arról, hogy hogyan ölhetném meg magam a lehető legfájdalommentesebben, leggyorsabban és leghatékonyabban. Állandóan azon töröm a fejem, hogy milyen méreghez vagy eszközhöz juthatok hozzá, ami fájdalommentes halált biztosíthat, és elég gyors ahhoz, hogy még véletlenül se tudjanak visszahozni az életbe.
 - Dehát... miért?
 - Mert azok közé az emberek közé tartozom, akiknek nem való az élet. Sőt, tulajdonképpen már nagyon hosszú ideje egyáltalán nem élek, csupán létezem. Lélegzem, táplálkozom, emésztek, időnként pislogok, minimális vérkeringésem is van, tehát az életfunkcióim még megvannak, de minden más eltűnt. Nincsenek reményeim, álmaim, vágyaim, sőt, már érzelmeim is alig. Nincs bennem élni akarás. Feladtam. Elegem lett, érted? Nincs is miért élnem! Minek élnék? Hogy még többet kínozhassanak? Hogy még ezerszer csalódhassak? Hogy még tucatszor szeressek viszonzatlanul? Hogy még milliószor verjenek át? Hogy még száz évig legyek egy magányos, elcseszett szerencsétlen? Hogy a hányinger kerülgessen, valahányszor tükörbe nézek? Hogy ontsam magamból a lehangoló verseket és novellákat arról, milyen javíthatatlan, elbaszott roncs vagyok? Hogy a szétmarcangolt, szilánkosra tört szívemet-lelkemet beleadjam dolgokba, hogy aztán csak kudarc legyen a jutalmam?
 - Nem ti, keresztények vallotok valami olyat, hogy minden okkal történik? Talán az Isten, vagy hogy nevezitek, okkal tett ilyenné. Talán terve van veled.
 - Csak papíron vagyok keresztény, haver. Ha van is Isten, akkor ő vagy szemétláda, vagy egy inkompetens szerencsétlenség, vagy nem mindenható, vagy nem mindentudó, vagy szadista állat. Vagy már rég besokallt az emberiségtől, és lelépett a picsába. De ha ezek közül egyik sem igaz, tőlem akkor is rég elfordult. Sőt, valójában már a nagyanyámtól is elfordult, mert ha nem fordult volna el tőle, akkor nem hagyja, hogy ilyen unokája szülessen a világra. Istentől én még semmi jót nem kaptam, érted? És amit mégis, azt azért nem érzem jónak, mert öt percen belül keserű emlékké változott.
 - Az öngyilkosság akkor sem megoldás!
 - Ó, dehogynem! Akkor végre vége lenne, érted? Nem kellene többször felébrednem, abban a reménytelen tudatban, hogy ez a nap is ugyanolyan, ha nem még rosszabb lesz, mint az összes többi. Nem kellene többször gondolkodnom, éreznem.
 - Képes lennél ezt tenni a családoddal, a barátaiddal?
 - A családom nagy része azt sem tudja, hogy a világon vagyok, a maradékot pedig csak lehúzom a létezésemmel. Az úgynevezett barátaimnak pedig annyit sem érek, mint egy idegen, aki szembejön az utcán. Na, nem mintha hibáztatnám őket érte, félre ne érts: nem érek én semennyit, még magamnak sem. Nem várom el tőlük, hogy szeressenek. Csak azt az egyet nem értem, hogy miért tettek úgy, mintha a barátjuknak tartanának. Miért hitették el velem, hogy egyszer valaki viszonozza a szeretetemet. De sebaj, már nem is próbál hitegetni egyikük sem. Már világossá tették, hogy szarnak a fejemre, és mindig is hidegen hagyta őket a sorsom. De, még egyszer mondom, a legkevésbé sem hibáztatom őket érte! De nekem aztán ne mondd, hogy a barátaimért és a családomért éljek, mert ők még meg is köszönik nekem, ha megszabadítom őket magamtól!
 - Te tényleg komolyan gondolod ezt az egészet...
 - Ez van.
 - Hát... Azért köszönöm, hogy őszinte voltál, és elmondtad! Legalább így már értem, miért bámulsz.
 - Akkor készen állsz?
 - Mégis mire?
 - Már nem bámullak többször. Most jöttem utoljára.
 - Ez mit... Te jó ég! Megteszed?
 - Meg.
 - De mi változott tegnap óta?
 - Az, hogy távozott az életemből az utolsó, akiért még úgy éreztem, valamilyen szinten érdemes léteznem.
 - Gondold át, kérlek! Nem kell ezt tenned!
 - De igen.
 - Tegyél le! Nem hallod? Ne csináld! Hé! Hallasz? Jól vagy? Egek, hogy tehetted ezt? Ne merészelj meghalni itt nekem!
 - Hé... Nincs semmi baj! Már nem fáj...