Kilenc éves lehettem, amikor először láttalak,
és nem tudtam volna megmondani, mi az a
furcsa, ismeretlen, leírhatatlan érzés, ami
akkor a hatalmába kerített, és kísért azóta is.
Azon kaptam magam, hogy remeg a térdem,
ha a közelemben vagy, és hogy vörösen,
dadogva tudok csak felelni, ha hozzám szólsz.
Úgy festettem, mint egy idióta, ez tény és való.
Feltűnt az is, hogy ki nem állhatom már
a lányokat, akiket megölelsz, akik egyáltalán
a közeledben vannak. Mennyire el voltam
kenődve, ha csak rámosolyogtál másra!
Te jó ég, hogy én mennyit álmodoztam
arról, hogy megfogod a kezem egy nap,
és azt mondod, szeretsz! Hát igen, akkor
még nem voltam ilyen reménytelen élőhalott.
De később, ahogy minden más, úgy ez
a tiszta, páratlan érzés is kihalt belőlem,
és már nem fájt, ha más kezét szorítottad,
mert nem éreztem sem örömöt, sem fájdalmat.
Te jelentetted hát az utolsó reménysugárt,
ami beragyogta gyerekkorom maradványát.
Tudod, néha még álmodom rólad, hiába
sok éve annak, hogy utoljára láttalak.
Néha még álmodom a mosolyodról: arról
a mindent beragyogó, őszinte mosolyról.
Álmodom arról, hogy mik lehettünk volna,
Ha nem ide születünk, hanem egy másik világba.
és azt mondod, szeretsz! Hát igen, akkor
még nem voltam ilyen reménytelen élőhalott.
De később, ahogy minden más, úgy ez
a tiszta, páratlan érzés is kihalt belőlem,
és már nem fájt, ha más kezét szorítottad,
mert nem éreztem sem örömöt, sem fájdalmat.
Te jelentetted hát az utolsó reménysugárt,
ami beragyogta gyerekkorom maradványát.
Tudod, néha még álmodom rólad, hiába
sok éve annak, hogy utoljára láttalak.
Néha még álmodom a mosolyodról: arról
a mindent beragyogó, őszinte mosolyról.
Álmodom arról, hogy mik lehettünk volna,
Ha nem ide születünk, hanem egy másik világba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése