Akármit megadnék

Akármit megadnék, hogy a halott szívem végre leálljon,

S olyanért, akiért nem érdemes, többé soha ne dobogjon.
Nem is értem, az állítólagos isten miért ennyire szadista:
Hogy olyat szeressek, aki engem nem fog, miért hagyja.

Ó, teremtőm, miért is nem acélból és kőből teremtettél,
Érezni, szeretni, kötődni, csalódni valaha miért engedtél?
Miért nem érzéketlenül, hidegen születtem erre a világra?
Hisz akkor a szívem soha senki össze nem törhette volna!

Mert így mindig fáj, ha őt nem láthatom, nem érezhetem,
Hiszen olyankor hiányzik a másik, a sokkal jobbik felem.
De az is fáj, ha látom őt, elvégre sosem lehet az enyém,
Így csak szenvedés a közelsége, mert távol van örökké.

Mert akármit megadnék, hogy rám nézzen, észrevegyen,
De az is gyötrelem, mert kettőnk közül ezt csak én érzem.
Elvégre ha mégis hozzám szól, szinte az arcomba kiáltja:
Neki én semmi vagyok, míg nekem ő jelenti a világomat.