Sötétség

Szervusz, sötétség, drága, régi barátom.

Nos, megint ketten maradtunk, úgy látom.

De semmi baj! Megszoktam már. Jó ez így.
Lassan haldoklom - de egyszer véget ér akkor is.

Megint elhagyott mindenki. És te hogy vagy?

Öltek már meg azok, akik a mindeneid voltak?

Engem igen, és elmondhatom: olyan érzés,

Mintha a csontodig nyúzna egy tonnányi jég.

Árultak már el barátaid? Sötétség, mondd már!
Mészároltak le azok, akiket a testvéreidnek tartottál?
Sírtál olyanok miatt, akiknek mosolyáért régen az
Elcseszett, értelmetlen életedet is odaadtad volna?

Érezted valaha úgy, hogy semmid sem maradt?
Volt már, hogy egyetlen megoldásnak a halált láttad?
Akárhogy legyen, segíts rajtam, könyörögve kérlek,
Mert érzem, hogy az élet lassan, de biztosan eltemet.

Segíts végre véget vetni az egész nyomornak,
Ami a születésem óta büntetlenül kínozhat!
Nem érek sokat, tudom, szar ember vagyok, de azért
Még én sem érdemlek ennyi rohadt szenvedést!

Te szoktál üvölteni belül, szívedben rég tudva már,
Hogy, ha hallaná is valaki, akkor sem mozdítaná
A füle botját sem? És mosolyogtál már úgy, hogy
Közben minden porcikád, egész lelked zokogott?

Hát, őszintén, nekem egy ideje lelkem sincs,
De ha lenne, akkor sem számítana az semmit.
Kitépnék úgyis, semmi perc alatt, méghozzá
Az úgynevezett barátaim. De csak pszt: semmi gáz.

Tudom, szánalmas, de megszoktam már ezt.
Ezután semmi nem okozhat fájdalmat, azt hiszem.
De azért maradj velem, sötétség! Ne hagyj magamra!
Még nem vagyok felkészülve az örök magányra!