Azt álmodtam...

Ma azt álmodtam, hogy boldog vagyok.

Képzeld, karácsonyoztunk - mégis boldog voltam.

Persze, aztán felébredtem. A négy álombarátom

Helyén csak kettő; azok alatt is bizonytalan talaj.

Szomorúságot éreztem, mert az, hogy velem vagytok, csak álom,

És sosem leszek boldog, amíg élek - ez már csak így marad.

Nyilván, hisz' nem is érdemlem a boldogságot;

Hiába szerettelek, te engem nem, ne is tagadd!

Amit én reméltem, már jól tudom:

Az így is, úgy is lehetetlen lett volna.

Mert engem mindenki elhagyott, kit valaha szerettem,

Nem számít, mit teszek, velem ez történik.

Teljes szívemből szeretek, erre kitépik a szívem,

Mintha ellenségek, nem barátok lettünk volna mi.

De sebaj, megszoktam, mert mindig így volt ez;

Ahogy soha még, úgy most sincs semmim.
Feladok lassan mindent, amit fontosnak éreztem,

Mert bármit teszek, öröm nekem nem jár ki.

Biztosan azért, mert nem vagyok jó ember,

De mit tegyek, mondd! Mire jó ez így?

Mondanám, hogy véget vetek neki, de hogyan?

Az öngyilkosság főbűn, de már rég nincs hitem.

Ha lenne Isten, nem hagyna el soha,

Nem hagyná, hogy mindez megtörténjen.

Nem hagyná, hogy az öngyilkosságot fontolgassam,

Vagy ha mégis, akkor az Istenetek kegyetlen.

Lehet, rossz ember vagyok, de attól ez még túl fájdalmas

Ahhoz, hogy ép ésszel - és lélekkel - elviseljem.

Bár vége volna már végtelen kínzásaimnak,

Bár megszabadulhatna végre a szenvedésektől a szívem.