Tudod, te voltál az első igazi szerelmem. De honnan is tudhatnád? Sosem mertem elmondani.
Azt hiszem, negyedikben kerülhettél a mi osztályunkba. Én főleg alsóban éltem azt a korszakomat, hogy olyannyira félénk voltam, hogy szinte meg sem hallottam, ha beszéltek hozzám, annyira magamba fordultam. Alig mertem megszólalni is. Nem az a lényeg, hogy miért, hanem az, hogy így volt. De, mikor először megláttalak, apukáddal az oldaladon, az osztálytermünk ajtajában ácsorogva és félénken elhebegni pár szót bemutatkozásként, már akkor elkezdtem rólad álmodozni. Rövid, barna hajad volt, és hatalmas, csokibarna szemeid. A mosolyod pedig olyan meleg volt, hogy egy egész osztályteremnyi ember szívét megmelengetted vele. Az enyémet legalábbis mindenképpen.
Sosem mertem nyitni feléd, ahogy más felé sem. És veled is úgy voltam, hogy alig bírtam elhinni, ha hozzám szóltál. Nem szerettem beszélgetni az emberekkel, a velem egykorúakkal, és azon belül is az osztálytársaimmal meg főleg nem, ezért sokszor csináltam olyat, hogy inkább úgy tettem, mintha meg sem hallottalak volna. Tudod, pösze voltam, és tudtam is róla, ezért beszélni sem nagyon szerettem, és, ha meghallom a kérdésedet, válaszolnom is kell. De nem mertem. Ne kérdezd, miért - ez is egyike annak a rengeteg, megmagyarázhatatlanul fura és nevetséges dolgomnak, amik egy őrültté tesznek néhány ember szemében.
Egyszer a matektanárunk behozott egy micimackós Tigris-plüssöt egy órára, és elmondta, hogy ő is a tombolán nyerhető dolgok között lesz a farsangi bálunkon. Ezt biztos azért csinálta, mert alig voltak, akik azon az éven el akartak menni a bálra az osztályból, de a plüss annyira csábító volt, hogy többen is meggondolták magukat, és mégis elmentek a bálra. Én nagyon szerettem volna azt a plüssöt; hazafelé menet arról álmodoztam, hogy már a karomban viszem. El is mondtam anyának, és elmentem a bálra, pedig sosem akartam. Aztán a bálon már ott álltam a sor elején a tombolás standnál, mikor láttam, hogy téged kísérnek be az asztalok közé, hogy válaszd ki, mit szeretnél. És elvitted Tigrist. Piszkosul haragudtam rád, és legszívesebben elloptam volna tőled azt a plüssöt, de nem tehettem semmit.
Emlékszem, volt egy osztálytársam, egy A nevű lány, akivel valamiért összebarátkoztunk. Ez azért volt fura, mert előtte és utána is hideg és lekezelő volt velem, de volt egy korszakunk, amikor barátok voltunk, egész szünetben együtt lógtunk. Előtte is voltak ilyen jellegű barátságaim hozzá hasonló lányokkal, de talán vele működött is volna a dolog, ha nem lett volna egy A nevű fiú az osztályunkban, aki oviban is csoporttársam volt, és szinte rám csimpaszkodott. Egy idegesítő, infantilis, elkényeztetett kocka volt, az is maradt mindig, de mikor beférkőzött a mi kettősünkbe, és velünk kezdett játszani szünetekben, minden elromlott. Ügyesebb volt a játékokban, amiket játszottunk, mint én, és ekkor már A - a barátnőm - valódi jelleme is megmutatkozott. Ők ketten egyébként nagyon összeillettek: egyformán szívtelenek és számítók voltak, és ezt nem azért gondoltam így, amit akkor műveltek velem.
Így történt, hogy egy nap nem bírtam tovább, felmutattam nekik a középső ujjamat és otthagytam őket. Odamentem az igazi barátaimhoz, akik talán nem voltak annyira menők, mint A, épp ezért akartam elkerülni tőlük - de nem ez volt az egyetlen eset, amikor rá kellett jönnöm, hogy jobban járok a hozzám hasonló, népszerűtlen barátnőkkel, mintha fel próbálnék kapaszkodni a klikkek között. Ők, V és L, a barátnőim kérdezgették, hogy miért sírok. Rettenetesen gyenge voltam ilyen szempontból, pár másodperc elég volt hozzá, hogy könny szökjön a szemembe a megbántottságtól, és hiába küzdöttem ellene - mert közben már láttam, hogy A és A bemennek az aulába, mikor még tart a szünet, és bizonyára beköpnek az osztályfőnökünknek, hogy csúnyát mutattam és "csúnyákat" mondtam. Mintha ok nélkül tettem volna.
Úgy emlékszem, leültem egy padra, kicsit távolabb a barátnőimtől, még mindig szipogva. A szemem sarkából láttam, hogy észreveszel és elindulsz felém. Legszívesebben elsüllyedtem volna, mert tudtam, milyen szánalmasan festek, ezért lehajtottam a fejemet, hogy ne láss. Te odaértél hozzám és kérdés nélkül leültél mellém. Barátságosan tudakoltad, hogy miért sírok. Én a fejemet ráztam, tiltakoztam; nem akartam bevallani, hogy ilyen szánalmas dolog miatt bőgök. Végül muszáj volt elmondanom, és te... Te hű maradtál magadhoz.
A sorrendre már nem emlékszem, fogalmam sincs, melyiket csináltad előbb, de tudom, hogy azt mondtad, ne sírjak, aztán otthagytál, és elindultál az udvar vége felé, ahol addigra már ott volt A és A. Visszajöttél, aztán bevittél az aulába, hogy megkeressük az ofőnket és bevédj engem. Nem is értettem, hogy lehetsz velem ennyire rendes, mikor én soha nem voltam veled kedves, sőt. Végül megúsztam, nem kaptam az ofőtől semmit. De lehet, hogy előbb az aulába mentünk, és te csak aztán osztottad ki A-ékat. Én meg végig csak egyetlen, erőtlen "köszi"-t bírtam kinyögni, mert nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyet tesz értem, ennyire önzetlenül.
Mikor vége lett a szünetnek, és besípoltak, hiába akartam, nem tudtam elkerülni A-ékat. A fiú A - neki volt nagyobb pofája kettőjük közül, bár ezt nehéz eldönteni - közölte velem, igyekezve baljóslatúnak tűnni, hogy szerencsém volt, hogy L ott volt, vagy valami ilyesmit. Ekkor végre sikerült elmosolyodnom.
Mikor ezt otthon elmeséltem, anya győzködött, hogy valamivel háláljam meg, ha már akkor és ott annyira nyámnyila voltam, hogy rendesen megköszönni sem bírtam. Ezért karácsonyra fűztem neki gyöngyből egy karácsonyfát, becsomagoltam egy kis papírba és ráírtam, hogy L-nek. Mikor szünetre kellett menni, utoljára a teremben maradtam, és bedobtam a táskájába úgy, hogy senki sem látta. Azért kellett ráírni a nevét, hogy tudja, hogy az az övé, és nem véletlenül ejtette bele valaki a táskájába. Reméltem, hogy titok marad.
Egy ofői órán az volt a feladat, hogy megbeszéljük, ki kivel mi jót tett, vagy kivel mi jót tett valaki. Erre te jelentkeztél, és közölted, hogy valaki a táskájába rejtett egy gyöngyből fűzött karácsonyfát. Magamban majdnem meghaltam, de mikor óra után pár lány odajött hozzám, és megkérdezték, miért adtam neked ajándékot - mert tudták, hogy csak én tudok az osztályból gyöngyöt fűzni -, letagadtam.
Anyukám minden győzködése és érvelése ellenére sem hittem el, hogy szeretsz engem. Nem nyitottam feléd, nem mertem odamenni hozzád soha, hiába rágta anya a fülemet érte. Anya egyébként nagyon kedvelt téged az elbeszéléseim alapján, tudtad?
És én éveken keresztül nem jöttem rá, hogy szerettél. Nem jöttem rá abból, hogy folyton kértél tőlem kölcsön tollat, mikor neked is volt valójában, és miért "felejtetted el" visszaadni, hogy másnap nekem kelljen visszakérnem tőled. Nem jöttem rá, mikor mindig te kérdezted a legtöbbször, hogy mi a bajom, amikor sírva fakadtam - és ez az általános iskolás éveim során sokszor megtörtént. Nem nyitott fel a szememet az sem, ahogy azok a barátságos, barna szemeid rám néztek. Vak voltam, és ezenkívül olyan félénk is, hogy, ha tudom, akkor sem mertem volna bevallani neked, én hogy érzek.
Aztán hetedik vagy nyolcadik osztályban már elhidegültem tőled, talán pont a tehetetlenség érzése miatt, és mert miután feladtad a próbálkozást nálam, folyton más lányokkal láttalak, és alig szóltál hozzám. Ez már végképp megerősítette azt az érzésemet, hogy nem szeretsz - főleg, hogy akkor is így éreztem, amikor egyértelmű jeleket adtál rá, hogy tetszem neked -, ezért még elutasítóbb lettem veled, és szinte észre sem vettük egymást. Hibát követtem el... az idő múltával még jobban eltávolodtál tőlem, én pedig hagytam, mert egy vak, gyáva idióta voltam - mint azóta is.
Elballagtunk. Nem is láttalak, nem búcsúztam el tőled, te sem tőlem, mikor én leléptem anyáékkal haza. Nem is kerestelek, pedig lehet, vártad volna, hogy elbúcsúzzak. De nem tettem.
Pár hónappal ezelőtt eszembe jutottál. Megint álmodozni kezdtem rólad, mint annyi éven át minden nap. Láttam a Facebookon az új profilképedet, és bár sokat változtál, a szemeid ugyanazok maradtak. Csak talán már kevesebbet mosolyogsz - rám régebben folyvást mosolyogtál azzal a pimasz, barátságos vigyoroddal. Nem tudom, mert más középiskolába kerültünk, pedig egy ideig esélyes volt, hogy osztálytársak leszünk. Most azt kívánom, bár azok lehetnénk. Bár lenne még közünk egymáshoz. Bár ne lennék egy elcseszett idióta. Bár megláttam volna, mekkora csoda vagy.
De én nem vagyok csoda, és az élet sem az. Ez az oka, hogy nekünk soha nem volt jövőnk. Mert hiába vagy te egy fénysugár a sötétségben - én a sötétségre ítéltettem, ezért nem lesz hozzád soha közöm. Mert nem is érdemelnélek meg.
