Háromszor álmodtam meg

Háromszor álmodtam rólad életem során.

   Először, mint furcsa idegenről, másodszor, mint életem szerelméről, harmadszor, mint keserédes emlékről.

   Mikor először találkoztunk, furcsa idegen voltál nekem. Nekem, a naiv, jóhiszemű kislánynak, akinek fogalma sem volt arról, milyen szerelem az, ami nem plátói. A szemeidben mosoly bujkált, a nevetésed bezengte a házat. A kezed érdes volt az enyémen, valahogy mégis puha. Ha nem is találkoztunk, álmomban viszontláttalak, de akkor még nem értettem, miért.

   Már nem tudom, mikor szerettem beléd - az is lehet, hogy első látásra, csak akkor még nem vettem észre. De amikor már biztos voltam az érzéseimben, gyötrődtem. Talán láttad, és élvezted nézni a szenvedésemet; talán nem láttad, mert vak voltál. Te más kezét fogtad, míg én egyedül róttam az utcákat, és magam mellé képzeltelek. Te másra vigyorogtál, míg én minden dalban téged hallottalak. Te más utakon jártál, de én belefagytam a pillantásodba, mint egy szitakötő a borostyánba. De álmomban boldog voltam, mert te engem vontál az ölelésedbe.

   De aztán összetört az álomkép, a csillogó fényörvény. Megláttam a valódi arcodat, azt, ami csak áltatott. Megismertelek, és megtudtam, hogy te álarcok mögé rejtőzöl. Jó ember vagy, de maszkokat hordasz. Telesírtam a párnáimat, és rád gondolva aludtam el. Az álmaimban láttam az árnyékodat, ahogy távolodik tőlem - próbáltalak elfelejteni, de az árnyékod azóta is kísért.

   Mióta elfordultam tőled, csak ez a három álmom ismétlődik rólad, és ébren is látlak, de csak fájdalmat érzek a szívemben miattad. Csak sajnállak téged. Nem érek sokat, nem vagyok "jó parti", de az én repedezett, törött, sötét szívem minden dobbanása miattad történt, és sajnállak, hogy végül olyanok mellett kötöttél ki, akik nem éreznek így irántad.
   Háromszor álmodtam meg, hogy velem vagy, mindhármat máshogy, de te közben egy gondolatot sem pazaroltál rám.