Szánalom

Látom a szemedben a szánalmat, mikor rám nézel,

És jól tudom, hogy abszolút megérdemlem.

Sosem értettem, miért jöttem a világra;

De amit én reméltem, az úgyis lehetetlen lett volna.

Nem kellett volna elhinnem, hogy egyszer boldog is lehetek,

Nem kellett volna bíznom abban, hogy egy nap a barátom leszel.

És nem csak félig-meddig, hanem úgy igazán,

Mint amilyen mesékben van csak talán.

Hiába, mindig naiv és álmodozó voltam,

Ezért bíztam abban is, hogy neked számítottam.

De így már sosem leszek fontos neked,

Akár le is hunyhatnám örökre a szememet.

Azt sem vennéd észre, ha elmaradnék tőletek,

És többé nem mennék sehová sem.

Fel sem tűnne, ha egy nap nem látnál viszont,

A temetésemen sem lehetne letörölni arcodról a mosolyt.