Ez az a történet, amit a legnehezebb elmesélnem.
Nincs benne remény, sem szerelem, sem dicsőség. A boldog befejezések ideje is lejár lassan. Olyan érzés kerít a hatalmába, mintha csak elpazarolnám a napjaimat.
Így hagytál el engem. Már nincs erőm színlelni. Ez volt az, ahogy mi szerettük egymást - remény, dicsőség nélkül. Talán csak a szerelem volt meg benne, de mire elég az? Elveszi az eszünket, megőrjít.
Hajnali két óra van, de nem tudok aludni; csak forgolódom. Valamilyen gondolat nem hagy nyugodni. Én hagytalak cserben? Bűnösnek kéne éreznem magam, vagy fittyet hánynom az ítéletekre? Látnom kellett volna a végét, mikor elkezdtük? Tudtam, hogy vak vagyok, és ezzel te nyertél. Kiragadtad a lelkemet a rideg éjszakába - és bármennyire ismertem a sötétséget azelőtt, veled ismeretlennek, veszélyesnek tűnt, s az is volt. Vége kellett volna, hogy legyen, de nem ért véget, mert elloptad a szívemet és a lelkemet. Felborítottad az életemet és megrontottad a céljaimat. A szerelem vak, de ezt csak akkor tudtam meg, mikor az irántad érzett szerelmem vakított el.
Megcsókoltalak és fogtam a kezed, nem törődve vele, hányszor löktél el. Veled álmodtam, veled nevettem, veled sírtam, veled szerettem. Ismerlek jól, az illatodat ezer közül is felismerném. Beléd estem. Már nem tagadhatom.
Ha úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, talán el tudok aludni. Akkor elhitethetem magammal, hogy túlléptünk ezen. Hogy nem én hagytalak el. Hogy nem az én hibám volt.
Ha bármi megtörténhetne, azt hiszem, egy kevés halált, de egy kevés életet is szeretnék.
A mennyország lenne a hely, ahova elmehetnénk együtt, ha sikerülne megváltoztatnom téged. De ez már elúszott, és különben is: milyen szerelem az, ahol nem azt szeretem, aki vagy, hanem azt, aki lehetnél? A mennyországban boldogok lehetnénk, úgy, ahogy ezen a világon sosem. A pokol meg… azt hiszem, oda tartozunk igazából mindketten. Ha meghalnánk, talán mindketten a pokolba, talán mindketten a mennybe jutnánk, bármennyire valószínűtlen is az utóbbi. Csak ez a két opció van - nélküled nem megyek sehova, és téged sem engedlek elhagyni engem.
Akkor viszont az élet maradt. De milyen a mi életünk egymás nélkül, mondd? Életnek hívják még azt? Halál vagy élet, de mi van, ha én veled akarom őket? Ha meghalunk, együtt lehetünk - de ha élünk, csak ketten érhetjük el, hogy megint együtt lehessünk. Én nem akarok nélküled meghalni, de, ha nem vagy itt, hogy vehetnélek rá, hogy együtt haljunk meg?
Az az utolsó lehetőség, hogy megint egymás kezét fogjuk.
De továbbra sem látom a kiutat erről a sötét helyről, és nem látom a jövőmet se. Vajon képes leszek szembenézni a holnappal?
A válasz rajtad múlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése