Megszokhattam volna már ezt a magányt.
Valójában nem is értem, mi a problémám.
Mit lamentálok azon, hogy kitaszítanak?
Hogy senkinek nincs hozzám egy emberi szava?
Mióta a világon vagyok, leprásként kezelnek:
Akár egy sorozatgyilkost, messzire elkerülnek.
Hogy hihettem egy percig is, hogy ez változhat?
Hogy lehet egy ember ekkora naiv idióta?
Ma már szerencsére nincsenek illúzióim:
Tudom, hogy nem teljesülhetnek ábrándjaim.
Nem remélek, nem álmodom és nem hiszek:
Már csak átadom magam a reménytelenségnek.
Éppen ezért kérlek: ne is küzdj értem már!
Tudom jól, belém a lélek már csak hálni jár.
Nálam jobban senki sem ismerhet engem!
Hidd el, ha azt mondom, hogy el kell mennem!
Hidd el, hogy számomra már nincs remény!
Hidd el, hogy ez nem egy romantikus regény!
Fogadd el, hogy az én történetem ilyen volt;
Fogadd el, hogy van, akinek csak rút sors jutott.
Ma már szerencsére nincsenek illúzióim:
Tudom, hogy nem teljesülhetnek ábrándjaim.
Nem remélek, nem álmodom és nem hiszek:
Már csak átadom magam a reménytelenségnek.
Éppen ezért kérlek: ne is küzdj értem már!
Tudom jól, belém a lélek már csak hálni jár.
Nálam jobban senki sem ismerhet engem!
Hidd el, ha azt mondom, hogy el kell mennem!
Hidd el, hogy számomra már nincs remény!
Hidd el, hogy ez nem egy romantikus regény!
Fogadd el, hogy az én történetem ilyen volt;
Fogadd el, hogy van, akinek csak rút sors jutott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése