Az egyetlen fény

Napról napra próbálom magam

felkészíteni arra, hogy egy nap

útjaink majd elválnak végleg,

úgy, hogy sohasem érinthettelek.

De mondd, hogy élhetném túl

azt, hogy az érzés, ami felülmúl

mindent, amit valaha éreztem,

nem lehetett érzésnél több sosem?

Hogy élhetném túl, hogy már
végleg csak az álmaimban vársz
kitárt karokkal, széles mosollyal,
megnyugtató, boldogító illatoddal?

Félre ne érts: pontosan tudom, hogy
most sem lehet köztünk semmi. Viszont
nem állok készen arra, hogy látni se
láthassalak, a közeledben se lehessek.

Nyilván, akkor is távol vagyok tőled,
amikor épp ott állsz mellettem;
és te akkor sem látsz meg engem, mikor
csak két lépés választ el egymástól.

De nekem még ez is több, mint
a fájó, mindent betöltő semmi!
Hát arra kérlek, Istenem, ha létezel,
ne vedd el az egyetlen fényt a létemben!

Pszichológusomnak

Csak mosolygok azon, ahogy próbálsz segíteni,

Mert pontosan tudom: rajtam már nem tud senki.

De ha bárki tudna is, az biztosan nem te lennél:

Ez a vadidegen, számomra közömbös személy.

Akinek hatalmában állna visszarángatni onnan,
Ahova már nagyon rég lezuhantam, az leszarja,
Aki meg szeretne visszarángatni, nem képes rá,
Mert nem is állhat hatalmában; túl kevés hozzá.

De ha elég hatalmas lennél is, hogy megments,
Akkor sem tudnál, hisz a kitárulkozás nem megy.

Ha akarnék, se bírnék kinyögni egy őszinte szót,

Így csak összehordok neked magamról minden jót.

Nehogy csak megsejtsd, hogy élőhalott vagyok,

Nehogy rájöjj, hogy menthetetlen már ez a roncs!

Eljátszottam neked, hogy egész ember, ép elme,

Egész lélek vagyok, aki nem is szorul segítségre.

Könnyebb így mindenkinek. Rendben van ez így.

Nem jár jól, aki engem próbál meg összeragasztani.

Csak összeragadnak az ujjai, míg végül megbénul,

És hozzám hasonlóan többé már ő sem mozdul.

 

 

Hajnal óta

Hajnal óta csak ébren forgolódtam;

Mit csinálhatsz, azon gondolkodtam.
Vajon az idődet épp szőke vagy barna
Lánnyal múlattad?

Virág a sírodra

Kesernyés félmosollyal pillantok rád.

Hogy vagy, kérdezem. Rég láttalak!

Minden rendben veled? Mi újság?

Jól érzed magad ott, ahol most vagy?

Hetek óta próbáltam már eljutni odáig,
Hogy végre meglátogathassalak téged.
De csak nem értem rá egy élethosszig,
Hogy végre egy jót beszélgessek veled.

Nem is jöttem üres kézzel ám hozzád!
Ha jól emlékszem, az árvácska a kedvenced.
Nélküled nem ugyanolyan már a világ;
Bocsásd meg, ha téved az emlékezetem!

Ó, szóval már megint levegőnek nézel?
Hagyod, hogy ismét én beszéljek csak?
Fájna, ha mutatnál valami apró jelt?
Valamit, ami kicsit megnyugtathatna?

Jó. Legyen akkor így. De csak hogy tudd,
Még mindig rohadtul haragszom ezért!
Nélküled minden csupán kihűlt hamu,
Minden nap megmászhatatlan, havas bérc.

Már könnyek patakzanak az arcomon,
Mire feltápászkodom a kereszted mellől.
Búcsúzóul végigsimítok a sírfeliratodon;
Megint szenvedést hoz felém a lágy szellő.

Anya!

Anya! Talán te vagy az egyetlen, aki jól ismer,

és mégis csodaként fogja fel a világrajövetelemet.

S ma elérkezett az anyák napja, de a virág drága,

ezért futotta ajándékként csak ilyen ócskaságra.

Anya! Tudom, kimutatni nem igazán szoktam,

de attól még végtelenül hálás vagyok, hogy vagy.

Ámulok is szüntelen, hogy mit meg nem teszel értem

úgy, hogy közben semmit nem is vársz cserébe.

Hogy hány órát ücsörögtél ott velem a hintában,

miközben a lakótelepet szórakoztattuk Kormoránnal.

Hogy hányszor kísérgettél a zeneiskolába, pedig,

lássuk be, nem tudok valami profin zongorázni.

Hogy mennyit pazaroltad rám a szeretetedet,

amit valószínűleg egyáltalán meg sem érdemeltem.

S hogy hányszor okoztam neked csalódást,

te mellettem mégis milyen töretlenül kitartottál.

Anya! Bánod, hogy abból az aranyos kisbabából

nem lett más, csak ez a nagypofájú, hálátlan ló?

De neked úgyis mindig a kisgyermeked leszek,

és ez ellen (ördögi kacaj) semmit sem tehetsz.

Anya! Remélem, egy nap piszkosul gazdag leszek,
hogy legalább egy részét visszaadhassam neked
mindannak a szépnek és jónak, amit tőled kaptam
a, remélem, még sokáig tartó anya-lánya éveink alatt.

Persze aztán valószínűleg úgyis csóró maradok,
de attól még te, anya, remélem, mindig tudni fogod,
hogy én téged, amíg csak levegőt lélegzem,
tiszta szívemből - ha van még olyanom - szeretlek!

Egy másik ismerős dallam

Ismét egy régóta ismert dallam csendül fülemben,

ami emlékek tíz- és százezreit riasztja fel bennem.
Legszívesebben elrohannék, mert elsírom magam,
ha azok az ősrégi emlékek most elözönlik az agyam.

De késő, mert már bevillant egy könnyed kislány,
aki számára nem létezett sem fájdalom, sem talány.
Aki csak szökdécselt fel s alá, közben dudorászott,
és még nem volt végérvényesen magába zárkózott.

Már bevillant az a kislány, s ahogy nevetett édesen,
de már akkor is csak a sarokba húzódott, szerényen.
Még nem nézett ferde szemmel erre a sötét világra,
sőt, ő azt hitte, benne csak fényt és édeset találhat.

Hitt a szerelemben, Istenben, a boldog befejezésben;
tervezte, hogy a szerelmétől majd hat gyereke lesz.
Hitte, hogy a barátai tényleg a barátai; bízott magában
akkor is, ha néha, sőt, gyakran, túl nagyot koppant.

Kár volt belegondolnom, hogyan lett ebből a lányból
az a roncs, aki ma a tükörből visszanéz rám, távolról.
Hiszen már egy roncsnak is az árnyéka vagyok csak:
a mosolyom üres héj, a nevetésem erőltetett vacak...