Egy öngyilkos búcsúlevele

Drága... mindenki!
Hogy mi a baj?

Az emberek különböző, ferde pillantásokkal szoktak illetni, amikor erre azt válaszolom, minden, vagy azt, hogy könnyebb lenne felsorolni azt, hogy mi nem baj; pedig ez az igazság.

Hogy mi bajom van? Az, hogy a halálomat várom a leginkább ebben az életben. Hogy már nem élnek bennem célok, álmok, vágyak, remények. Hogy már nincs lelkem, és a szívem is csak dobog, de egyébként megszűnt élni. Hogy gyűlölök tükörbe nézni, mert felfordul a gyomrom a látványomtól. Hogy egész nap olyan tevékenységeket végzek, amik lefoglalják az agyamat, mert csak akkor nem gondolok arra, hogy mennyire gyűlölöm magam - és hogy mennyire fölösleges kinyitnom reggelente a szememet és felülnöm az ágyban. Hogy ha el is tudok aludni, olyan rémálmok kínoznak, amik után ugyanolyan fáradt leszek, mintha ébren töltöttem volna az éjszakát. Hogy ezek a rémálmok legtöbbször csak a valóságot idézik fel.

Próbálom a jót látni, de a jóból túl kevés van, és napról napra fogyadozik vagy épp távolabb sodródik tőlem az a kevés is. Próbálom azt csinálni, amit szeretek, de ez nem mehet így a nap huszonnégy órájában, és valahányszor egy pillanatra elbambulok, mázsás súllyal szakad rám a rengeteg emlék, félelem meg általam elkövetett hiba és ostobaság, amiket nem tudok kiverni a fejemből, akárhogy próbálom.

Valamelyik nap azt mondtam, hogy rajtam legfeljebb már csak egy kiadós amnézia segíthetne. De tévedtem. Az emlékeim, az életem - ezek a dolgok már rávetették magukat a lelkemre, és addig vagdosták, ütötték, ráncigálták, tépdesték, marcangolták, kínozták, ölték, míg végül már csak egy fájó, fekete könnycseppeket vérző seb maradt a helyén, amit semmi és senki nem tud begyógyítani. Egy dolgot leszámítva. Az pedig a halál.

Kiábrándító? Tudom; az összes döntésem és gondolatom az; én magam is az vagyok és voltam mindig.

Elkeserítő? Tudom. Sőt, nálam jobban senki nem tudja, mennyire. De hé, a puszta létezésem ténye is az. Az egész lényem egy nagy csalódás.

Túl negatív? Ugyan, kérlek. Csak reális. Bár nekem aztán nem kell mesélni arról, hogy a valóságnál nincs nagyobb keserűség.

Ostobaság? Annak, aki boldog, biztosan. De nem véletlenül mondták egyszer, hogy az élet talán nem való mindenkinek. Én ezek közé tartozom. Semmilyen jó tulajdonságom nincs. Semmiben nem vagyok jó, tehetséges vagy épp hozzáértő. És nincs jövőm. Aki rám azt mondja, hogy érdemes élnem, az vagy nem ismer engem, vagy még nálam is ostobább és őrültebb.
Szóval engem nem kell siratni. Nem mintha bárki is így tenne majd, de azért mondom. Vagy, ha mégis siratna valaki, az szeretném, ha tudná, hogy én akarom így. Én akarok meghalni. Nem. Tudjátok, mit? Ez így nem egészen pontos megfogalmazás. Nem meghalni akarok, hanem élni nem. Ez az élet, ez a világ, ez az idő nem nekem való. A halál valójában rohadtul ijesztő gondolat számomra. De meghalni csak az tud, aki élt valamikor, nem? Nos, én egész életemben legfeljebb három-négy évben éltem, mert a létezés nem egyenlő az élettel. Én valójában inkább olyan ember akarnék lenni, aki soha nem is élt. Úgy könnyebb lett volna, nemcsak nekem, hanem mindenkinek, akihez közöm volt. De azért leginkább mégis nekem, hiszen akkor nem ismertem volna meg soha a remény, a viszonzatlan szerelem és szeretet, az összetört szív, a csalódás, az árulás és az értelmetlen vergődés fogalmát. Tehát összességében már csak az az egy bizonyos, klisés kívánságom van: bárcsak soha meg sem születtem volna! Bárcsak én is egy lettem volna a nem tudom, hány sperma közül, amelyiknek egyszerűen nem sikerült. A halálon magán kívül viszont még attól is félek, hogy a halálom sem lesz elég a felejtéshez.
Mondanám, hogy isten veletek, de mind tudjátok, hogy mi a véleményem Istenről, ha létezik... Egyébként meg nevetnem kell, ha belegondolok, hogy a szüleim minden bizonnyal azt hiszik, hogy puszta lázadásból lettem ateista. Mindegy. Szóval inkább vigyázzatok magatokra, és ügyeljetek, hogy soha, semmiben még csak ne is hasonlítsatok arra az elviselhetetlen, kívül-belül rusnya, önző, empátiától teljes mértékben mentes, millió fogyatékkal élő, életképtelen és életre érdemtelen, tehetségtelen, értéktelen, érzelmekre és azok kifejezésére alkalmatlan, sötét lelkű és hideg szívű szörnyetegre, aki én voltam.
A soha viszont nem látásra!
Egy öngyilkos lány