Azt mondtad, az éremnek két oldala van,
S, hogy a te helyzetedre is gondoljak.
Ugyan miért tennék így, álmaim egyetlen lovagja,
Ha téged sosem érdekelt, hogyan törsz darabokra?
Nem érdekelt, hányszor zokogtam érted,
Fel sem vetted, a vágytól hogy csillogott a szemem, ha rád néztem.
Nem érezted, mikor és miképp gyötörsz el,
Törékeny szívemet hogy repeszted széjjel.
Persze, te nem tudhatod, hogy minden egyes dalról
Csak te jutottál eszembe. De az én könnyem még mindig potyog,
Ha eszembe jut, hány gondolatot pazaroltam a te csaló
Szerelmedre, mi biztosan a pokolból való.
Talán sosem jöttél rá, mennyire égett az ajkam a csókod alatt;
Nem tudtad, hány méterrel a felhők fölött jártam,
Mikor elolvastam azt a kis cetlit, amit te tettél az asztalomra.
Mert rájöttem, hogy te az egészet viccnek szántad.
Ez voltam én neked: egy elcseszett vicc,
És hiszem: ez a vicced lesz a sírkövemre írva is.
De kétlem, hogy te emlékeznél rá egy percig is,
Mert a te szíved azt a végtelenséget irántam nem érzi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése