Kiáltásom a szélbe vegyül, majd elfogy,
Senki sem látja kisírt szemeimet.
Nem merek kiállni a napra, mert tudom:
A köd a rosszakaróim elől rejt el.
Legszívesebben egész életemben a ködben rejtőznék,
Egy percig sem bújnék elő a fényre.
Fekete ruhámat nem hagyom, hogy megszemléljék,
Mert kinéznének, őrültnek tartanának érte.
Könny helyett vér csöpög az arcomra,
Bőröm sápadt, csak a zokogás miatt pirosodtam ki.
A sorsom ellen tényleg sosem lázadtam,
De már elegem van; fájdalmam ősrégi.
Születésem óta ivódik a tagjaimba a fájdalom,
Hadd menjek el egy helyre, ahol ez megszűnhet.
Egy helyre, ahol a ruhámat is vállalhatom,
És a mosolyom is őszintének tűnhet.
De addig hagyjatok a ködben sétálni,
Szorongatni a tőled kapott nyakláncot a zsebemben!
Hagyjatok nyugodtan a hideg földre feküdni,
A te nevedet suttogva kilehelni lelkemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése