Várom

Várom a pillanatot, amikor rám nézel,
Megfogod a kezem, és azt mondod, szeretsz.
Nem viccből vagy gúnyosan, ahogy szoktad,
Hanem a szemembe nézve, komolyan.

Várom a pillanatot, mikor mindenkinek büszkén újságolod:
"Őt szeretem, ő a lány, akit mostantól az ölelésembe vonok."
Várom, hogy elémállj és azt mondd nekem:
"Kérlek, maradj örökre velem."

Várom a pillanatot, mikor rájövök: az egész álom.
Hogy csak álmodtam azt, hogy a kezemet megfogod.
Várom, mikor elfogadom, hogy végig hazudtál;
Várom a pillanatot, mikor ez már nem fáj.

Várom, hogy neked legyen rám szükséged,
És, hogy majd te kérj tőlem segítséget.
És én akkor azt mondhassam, hogy az egészet elrontottad,
Segítenék, de neked valójában sosem számítottam.

Várom, hogy te is úgy érezz, ahogyan én:
Megtörten, becsapva, úgy, hogy csak félig élsz.
Várom, hogy úgy érezd, elárultak,
Mert, és a képlet egyszerű, te is fájdalmat okoztál nekem csak.

Voltak szép éveink, ezt elismerem, és sosem feledem,
De az összes ilyet beárnyékolja már a jelened.
Nem kell többé egy hazugságod sem, akkor inkább
Csak felejtsük el örökre egymást.

Várom, hogy elfelejtselek, és végre
Begyógyuljanak a tőled kapott sebek.
Fáj, hogy így lett vége, de reménykedem,
Hogy egyszer te is rájössz, hol rontottad el.

Hisz' szerettelek, jobban, mint a világon bármit,
És rólad álmodtam minden unalmas föcin.
De főként álmomban láttalak sokat,
Mert ott mindig a happy end volt az alap.

Veled a szomorú vég is tökéletes lenne,
De, ha útjaink örökre elváltak, hát, már ezt sem lehet.
Elérted, hogy soha többet ne tudjak bízni benned,
Úgyhogy most már te legyél az, aki elenged.