Törött porcelánbaba

Néha úgy érzem, törött porcelánbaba vagyok,
És valójában nem is tévedek nagyot.
A szívemet összetörték rég, a szívem helyén
Űr tátong, s nem vagyok más, csak egy játék.

Megölelnek és nevetnek rám kedvesen, de
Aztán csak elfordulnak, később pedig dobnak is el.
Összetörtek, hiszen szétszakadt a szívem is,
Nem maradt végül már belőle semmi.

Hiszen elhittem, hogy tényleg szeretnek,
Őszintén, szeretve ölelnek.
Elhittem, hogy én kellek, nem más,
De az egész nem más, csak ámítás.

Nem kellek igazából senkinek a világon,
Bármennyire hittem is, bármilyen szépek az álmok.
Nem számít, ha belül jóindulatú vagy,
Ez az évszázad a külsőségekre ad.

Olyan, mintha a szívem helyén repedés tátongana,
Sőt, a homlokom közepén is; az arcomat
Elborítják a rút sebhelyek, melyeket
A hosszú, magányos évek során szereztem.

Csak a remény hajt: ez éltet.
Talán egyszer majd elfelejtem az egészet.
Azt remélem, akkor majd nem fog fájni,
Akkor már nem fogok rád vágyni.

Egy nap talán majd nem akarlak téged,
És nem fáj majd, hogy nem kellettem neked.
Tudom, távol vagy, és eszedbe sem jutok,
De én azért továbbra is rád gondolok.

Majd egyszer, ha másvalaki kezét fogod,
Ha egészen boldog vagy, rám gondolj.
Rám, akit hagytál a sárban elvérezni,
S a te nevedet suttogva eltávozni.