Hogyan lehetnék..?

Hogyan lehetnék én az a lány, akit te szeretnél?

Én minden vagyok, csak olyan nem.

Neked olyasvalaki kéne, aki legalább szép,

Én viszont nem vagyok ilyen.

Finoman fogalmazva is csúf vagyok,

Nem is emlékezetes vagy különleges.

Arcomat sokszor elborítják a pattanások,

S nem tudom szép formájúra vágni a körmeimet.

Ha csak egy napra lehetnék olyan, mint a többiek!

Csillogó cipővel, márkás pulcsival!

Akkor nem kellene attól sem félnem,

Hogy elítélnek a külsőm miatt.

Mert neked nem kell a visszahúzódó, bánatos lány,

Kinek is kéne egy ekkora nyűg?

Azt a lányt nem is ismeri senki igazán,

A lányt, aki szüntelen csak elérhetetlen álmokat űz.

Hogyan lehetnék olyan, akit te akarsz, mondd!

Csak áruld el, és esküszöm, olyan leszek.

Az elismerésedet akkor is kivívom,

Ha ezzel önmagamat elveszítem.

Akkor is, ha elveszítem a lányt, aki kitűnt a tömegből,

A lányt, akinek nem kellettek az átlagos tucatdolgok.

Azt, aki a csillagokat is kirakná drágakövekből.

De hogyan lehetnék? Hogyan lehetnék veled boldog?!

Várom

Várom a pillanatot, amikor rám nézel,
Megfogod a kezem, és azt mondod, szeretsz.
Nem viccből vagy gúnyosan, ahogy szoktad,
Hanem a szemembe nézve, komolyan.

Várom a pillanatot, mikor mindenkinek büszkén újságolod:
"Őt szeretem, ő a lány, akit mostantól az ölelésembe vonok."
Várom, hogy elémállj és azt mondd nekem:
"Kérlek, maradj örökre velem."

Várom a pillanatot, mikor rájövök: az egész álom.
Hogy csak álmodtam azt, hogy a kezemet megfogod.
Várom, mikor elfogadom, hogy végig hazudtál;
Várom a pillanatot, mikor ez már nem fáj.

Várom, hogy neked legyen rám szükséged,
És, hogy majd te kérj tőlem segítséget.
És én akkor azt mondhassam, hogy az egészet elrontottad,
Segítenék, de neked valójában sosem számítottam.

Várom, hogy te is úgy érezz, ahogyan én:
Megtörten, becsapva, úgy, hogy csak félig élsz.
Várom, hogy úgy érezd, elárultak,
Mert, és a képlet egyszerű, te is fájdalmat okoztál nekem csak.

Voltak szép éveink, ezt elismerem, és sosem feledem,
De az összes ilyet beárnyékolja már a jelened.
Nem kell többé egy hazugságod sem, akkor inkább
Csak felejtsük el örökre egymást.

Várom, hogy elfelejtselek, és végre
Begyógyuljanak a tőled kapott sebek.
Fáj, hogy így lett vége, de reménykedem,
Hogy egyszer te is rájössz, hol rontottad el.

Hisz' szerettelek, jobban, mint a világon bármit,
És rólad álmodtam minden unalmas föcin.
De főként álmomban láttalak sokat,
Mert ott mindig a happy end volt az alap.

Veled a szomorú vég is tökéletes lenne,
De, ha útjaink örökre elváltak, hát, már ezt sem lehet.
Elérted, hogy soha többet ne tudjak bízni benned,
Úgyhogy most már te legyél az, aki elenged.

Törött porcelánbaba

Néha úgy érzem, törött porcelánbaba vagyok,
És valójában nem is tévedek nagyot.
A szívemet összetörték rég, a szívem helyén
Űr tátong, s nem vagyok más, csak egy játék.

Megölelnek és nevetnek rám kedvesen, de
Aztán csak elfordulnak, később pedig dobnak is el.
Összetörtek, hiszen szétszakadt a szívem is,
Nem maradt végül már belőle semmi.

Hiszen elhittem, hogy tényleg szeretnek,
Őszintén, szeretve ölelnek.
Elhittem, hogy én kellek, nem más,
De az egész nem más, csak ámítás.

Nem kellek igazából senkinek a világon,
Bármennyire hittem is, bármilyen szépek az álmok.
Nem számít, ha belül jóindulatú vagy,
Ez az évszázad a külsőségekre ad.

Olyan, mintha a szívem helyén repedés tátongana,
Sőt, a homlokom közepén is; az arcomat
Elborítják a rút sebhelyek, melyeket
A hosszú, magányos évek során szereztem.

Csak a remény hajt: ez éltet.
Talán egyszer majd elfelejtem az egészet.
Azt remélem, akkor majd nem fog fájni,
Akkor már nem fogok rád vágyni.

Egy nap talán majd nem akarlak téged,
És nem fáj majd, hogy nem kellettem neked.
Tudom, távol vagy, és eszedbe sem jutok,
De én azért továbbra is rád gondolok.

Majd egyszer, ha másvalaki kezét fogod,
Ha egészen boldog vagy, rám gondolj.
Rám, akit hagytál a sárban elvérezni,
S a te nevedet suttogva eltávozni.

Csak egy okot mondj

Csak egy okot mondj, hogy miért keljek fel,
Csak egy okot mondj, hogy miért nevessek.
Csak egy okot mondj, hogy miért varázsoljak
Arcomra millió hamis mosolyt minden nap.

Egy okot mondj, amiért érdemes élnem,
Egy okot mondj, amiért ne haljak meg.
Azt sem tudom, hogy hova lettek az álmaim,
Nem érzek és már nem akarok semmit.

Adj egy kést inkább, hogy vége lehessen,
Túl hosszú volt a nap, add, hogy véget érjen.
Elvesztettem azt a keveset is, amim volt,
Ne húzd tovább. Hogy elmenjek, tudom, alig várod.

Mert már hiába mondod, hogy a mindened vagyok,
Többé sosem tudom elhinni a szép szót.
Sosem tiszteltél, pláne nem szerettél,
Nem is értem, minek hitegettél.

Utálom belélegezni ezt a mocskos levegőt,
Utálom az időt, ezt a tovatűnőt.
Utálok tükörbe nézni, nincs értelme,
Nem, nincs már értelme semminek sem.

Hogy örökké félelemben éljek, meguntam,
Hogy senki se értsen meg, megszoktam.
Hogy sosem lehetek már boldog, elfogadom,
Csak a szívem szakad bele, gondolom.

Kit érdekel, ha holnapra meghalok?
Kit érdekel, ha a hidegben megfagyok?
Kinek tűnne fel, ha holnap nem nyitnám ki a szemem?
Senkinek nem mond semmit a nevem.

Hát, kérlek, engedd el a kezem,
Ne zavarjon, hogy te voltál a mindenem!
Most az egyszer azt nézd, ami nekem jó,
Tépd ki a szívem, hogy többet ne fájhasson.

De, ha mondasz egy okot, csak egyetlenegyet még,

Lehet, vállalom azt, hogy ez még nem a vég.

De akkor csak egy okot mondj, hogy miért maradjak,

Könnyekre miért ne fakadjak?

Bármit mondasz, elhiszem; de most csak egy okot mondj,

Ami megnyugtat; amitől elálmosodom!

Mielőtt elaltatnál, szorítsd meg a kezemet erősen,

Kérlek, csak tegyél úgy, mintha nem is engednél el..!