Ranunculus

Tudod, mikor először találkoztunk, én már rég egy roncs voltam;

Nem is tudom, mikor megszólítottalak, mire számítottam.

Talán csak a reményt nem tudtam még kiölni magamból végleg,

És voltam annyira önző, hogy mindennek tudatában is kezdeményezzek.

Pedig tudtam, hogy nem lenne szabad kötődni kezdenem senkihez,

Mert annál több ember életét keserítem meg fölöslegesen.

De volt benned valami, ami miatt ezt figyelmen kívül hagytam;

Hozzászokhattam volna magányhoz, mégis rettegtem a gondolatára.

De legfeljebb azt bántam meg, amit az első perctől megjósoltam,

Mert én nem érdemeltem azt a felfoghatatlan csodát, ami te vagy.

Bebizonyosodott, hogy, míg te egy álomszép fénysugár vagy nekem,

Addig én neked egy feneketlen, sötét kút, amitől csak szomorú lehetsz.

És persze hiába próbálkoztam: ahogy semmi, úgy az sem jött össze,

Hogy a sötétségből, ami bennem él, minél kevesebbet mutassak neked.

Hiába igyekeztem befogni a számat, valahogy sosem sikerült;

És mindig túl későn tűnt fel, hogy olyankor te is velem merülsz.

Amikor sorra csúsztak ki a számon a valódi gondolataim,

Azzal akaratlanul is mindig rángattalak a szakadékomba téged is;

Amikor például dalszövegrészleteket küldtem a kedvenc zenéimből,

Attól a te életkedved is napról napra fokozatosan összedőlt.

Mikor a lassú, borsónyi agyam felfogta ezt, végleg elkussoltam,

Hogy többé már nehogy bántsalak, nehogy kínozzalak.

Hogyan is lennék képes pont a fogadott nővéremet tönkretenni;

Ha egyszer ő az, aki nekem erőt ad, nem kéne egy ronccsá rombolni.

De mire észbe kaptam és inkább leléptem a közösségi oldalakról,
Hogy se írásban, se szóban ne érhessen el hozzád a kínom a felszín alól,
Addigra - ahogy már egyszer rég megjósoltam - te is lemondtál rólam,
És inkább a pad szélére húzódtál, hogy a hangomat se halljad.

Aztán egyre kevesebbet beszéltünk; te kerülted még a pillantásomat is,
Én meg, nehogy tovább gyötörjelek, féltem már megszólalni.
Nem tartott sokáig, és elültél mellőlem, konkrétan levegőnek néztél,
Így csak távolról nézhettem, ahogy másokkal, jó emberekkel nevettél.

Így hát megint eltűnt egy fénysugár mellőlem, az árnyékok közül,
És ennyi erővel akár ott is maradhattam volna teljesen egyedül.
De, tudod, vannak olyanok, akikért nem kár, ha sötétben halnak meg;
Elvégre nem lehet mindenkinek a ragyogó napfényen a nyughelye.

Viszont már rájöttem, hogy valójában ez így a lehető legjobb.
Talán így volt megírva a sorsunk már azon a legelső napon.
Az is lehet, hogy akkor pecsételődött meg, mikor osztályt váltottál,
Hiába tudja az önzetlenebbik részem, hogy azzal jó döntést hoztál.

Talán azóta sodródtunk egymástól egyre távolabb, de, mint mondtam,
A racionálisabb részem ennél már nem is lehetne boldogabb.
Elvégre, ha végig mellettem maradsz, talán teljesen tönkreteszlek,
Így viszont megmenekültél, hisz én többet el nem érhetlek.

Először az életben ideje önzetlennek lennem és elengednem téged,
Hogy nyugodtan, boldogan, egy ilyen hulla nélkül élhesd az életedet.
Ezért, ha esetleg eszedbe jutott volna - amit kétlek -, könyörgöm,
Ne legyél már többé soha a sötétségtől, a hidegtől őrizőm!

Sosem érdemeltem sem az életet, sem olyan barátot, amilyen te vagy;
Ezt az egyet biztosan nem tudja nálad, élet, senki jobban.
Szóval biztos nem fog fájni, ha azt mondom: elengedheted a kezem.
Nem kell többet magadhoz ölelned. Ne ments meg, kérlek!

Nem akarlak megint bántani! Nem akarom látni az arcodon a fájdalmat,
Amikor valami olyasmit mondok, amit sosem lett volna szabad!
Nem akarom, hogy továbbra is reménytelenül küzdj értem,
Értem, a reménytelen nyomorultért, aki ezt úgysem érdemlem.

Te mindenből a legjobbra vagy érdemes, és lássuk be: az nem én vagyok.
Nem baj, ha elveszítelek téged is; egy ezredik testvérnek tartott barátot.
Nem mintha ezentúl nem szeretnélek testvéremként, nehogy azt hidd -
Egész életemben könnyen ment; ezentúl is fogok tudni viszonzatlanul szeretni.

Igen, rohadtul fáj, de ha valamihez, hát a fájdalomhoz hozzászoktam már,
Ezért nem halok bele abba, hogy elengedlek, hadd élj nélkülem tovább.
Két dolog vigasztal: az, hogy neked nem fáj úgy, mint nekem,
És az, hogy így lesz a lehető legjobb mind a kettőnknek.

Nekem eggyel kevesebb ember tönkretétele szárad a halott lelkemen,
Neked eggyel kevesebb ember jelent fekete lyukat az életedben.
Így talán már érted, miért nyugodtam bele abba, hogy vége van:
A saját anyámnál jobban ismersz - ha valaki, hát te érted a szavaimat.

Ez lenne hát az iszonyú "búcsúajándékom", bár, gondolom, már rájöttél.
Pénzem és kézügyességem nincs, szóval nem jöhetett szóba egyéb.
Így is híres vagyok már a borzalmas ajándékaimról, ezért nem nyom,
Ha még eggyel bővül a lista. Úgyis mindegy volt már, mit adok.

Csak egy dolgot kérek az "Istentől", aki amúgy sosem hallgatta meg az imáimat:
Legalább te hadd lehess boldog, ahogy én az voltam egy ilyen baráttal!
A te életedben csak olyan csodák legyenek, mint amilyen te vagy nekem:
Ilyen gyönyörű, hibáival is tökéletes, erős, örökké megmosolyogtató, jó ember!

Bár lehetne egy kívánságom egy mesebeli dzsinntől, hogy megkérhessem:
Te örökké csak boldogan mosolyogj, nevess és viszonzottan szeress!
Hogy megkérhessem, maradj mindig olyan, amilyen most vagy:
Ilyen páratlan, pótolhatatlan, felülmúlhatatlan, életet adó csoda!