Egy banda, egy álom, egy irány

Azon tűnődtem, milyen fura, hogy sosem öleltelek, mégis érzem az érintésedet; hogy sosem beszéltünk, mégis hallak... És hogy sosem találkoztunk, mégis szeretlek.

   Sokszor teszek fel magamnak kérdéseket veled kapcsolatban. Hogyan szerethettelek meg már az első pillanatban, miközben a körülöttem lévők szemében csak egy átlagos ember vagy? Mi fogott meg benned? Hogyan volt képes a mosolyod, a hangod, a nevetésed, a szemed kirángatni egy olyan mély szakadékból, amilyenbe már azt hittem, a fény sem szivároghat be, nemhogy egy olyan angyal, mint te? Miért van az, hogy nem tudom szavakba önteni azt, amit irántad érzek? Miért van az, hogy vöröset látok, ha valaki igazságtalanul ítélkezik feletted?
   Egyikre sem tudom a választ.
   Gyakran álmodom rólad éjszakánként. Mikor reggel felkelek, téged látlak először - gyakorlatilag kitapétáztam már a plafont és a falakat poszterekkel, képekkel és újságkivágásokkal rólad. Így hát te vagy az első gondolatom. A te zenédet hallgatom szinte mindig; a te angyali, tökéletes, hibátlan, kifogástalan, felülmúlhatatlan, életeket mentő, életeket jobbá tevő hangodat. Rólad álmodozom: hogy egyszer találkozunk, láthatlak, hallhatom élőben is a hangod, megérinthetlek, megölelhetlek, megpróbálhatom elmondani a töredékét annak, amit tettél értem és amit jelentesz nekem. Folyamatosan rólad beszélek mindenkinek, aki csak meghallgat, de még egyszer sem érdekelt, hogy emiatt milyen hülyének néznek. Ami pénzem csak van, rád költöm: CD-dre, magazinra, amiben poszter van rólad, könyvekre rólad, mozijegyre a filmedre. És te vagy elalvás előtt az utolsó gondolatom; téged látva alszom el. Majd kezdődik az egész előröl.
   Tudom, milyen megszállottan és ostobán hangzik. Mintha elmebeteg lennék. Az is vagyok, ezt aláírom, de annak ehhez kivételesen semmi köze. Egyszerűen csak tartozom ennyivel neked azért, hogy megmentetted az életemet. Nem is - emiatt haragszom rád, mert az én életem nem ér annyit, hogy éljem. De hálával tartozom neked azért, hogy, ha már gyáva vagyok véget vetni neki, te jobbá tetted az életemet. Ezerszer jobbá. Az "ismeretségünk" első napján megtanítottál mosolyogni, pedig addigra már rég elfelejtettem, hogyan is kell. Megtanítottál úgy nevetni, hogy a végére már könnybe lábad a szemem. Megtanítottál a feltétel nélküli szeretetre, amiben addig túl kevés részem volt, épp ezért nem is tudtam igazán, mi az. Megtanítottál arra, hogy erőt merítsek belőled - amire szükségem is volt. Nélküled már évekkel ezelőtt kihalt volna az életemből minden, ami miatt azt életnek lehetett hívni. Megtanítottál úgy énekelni, hogy ne érdekeljen, milyen borzalmasan hangzik. Mert a te soraidat énekelni a legjobb dolog, amit tehettem és tehetek. Megtanítottál részévé válni egy családnak, aminek egyik tagját sem láttam még soha, mégis a testvéreimnek nevezem őket, és komolyan is gondolom.
   Fontosabb nekem a te boldogságod, mint a tulajdon életem. Azt akarom, hogy olyasvalaki álljon melletted halálod napjáig, aki legalább annyira szeret téged, mint én. Azt akarom, hogy mindig mosolyogj, és mindig boldog legyél. Lehet, önzőség ezt kívánnom, tekintve, hogy engem is csak a te mosolyod és boldogságod tud boldoggá tenni. De szeretném, ha tudnád, hogy az életemet is odaadnám egyetlen nevetésed hangjáért, egyetlen mosolyodért, egyetlen boldog pillanatodért.
   Tudtad, hogy bízom benned? Jobban bízom benned, mint abban, hogy reggel felkel a nap. Elhiszem, akármit mondasz; hiszem, hogy egy angyal vagy, akinek akkora a szíve, hogy az egész világ is kicsi neki. Bár sosem találkoztunk, bármikor bátran rád mernék bízni mindent, ami csak fontos nekem, mert az életemet és a boldogságomat is a kezedben tartod, és nem okoztál csalódást még soha.
   Szerintem egy egész regénysorozatot tudnék írni mindarról, amit jelentesz nekem, de nincs tehetségem az íráshoz, és úgysem lenne elég kifejező ehhez semmilyen szó, amit ember alkotott. Szóval csak... szeretlek. A síron túl és még tovább is.

Egy lányról álmodtam

Egy lányról álmodtam, aki a csecsemőkorát műtőasztalokon, a kisgyerekkorát kórházak várótermeiben és sztetoszkópoknak lélegezve töltötte. Az oviban kiutálták; ha például nagy ritkán a babaházhoz merészkedett, egy másik kislány azonnal elüldözte onnan, mondván, ott most ő játszik. Az óvónők ki nem állhatták, és nem segítettek neki beilleszkedni, sőt, még azt is majdnem sikerült elérniük, hogy hatéves korában iskola-éretlennek bélyegezzék. Lehet, hogy csak nem tűnt fel nekik, hogy az a lány már akkor is vénnek érezte magát.

   Általános iskola alsó tagozatában sosem volt párja sem a reggeli sorakozónál, sem a páros munkáknál, sem a tesiórák páros feladatainál. Mindig úgy érezte, hogy valami baj van vele, azért undorodik mindenki még a közelébe menni is. Az összes szünetben egyedül, lehajtott fejjel sétálgatott az udvaron, miközben mindenki más a barátaival játszott, rohangált, nevetett. Sosem volt olyan padtársa, aki önszántából ült volna mellé, legfeljebb olyankor, ha egy dogaírásban segítséget reméltek tőle. Szinte naponta hallotta, ahogy a többiek összenevetnek a háta mögött, és rendszeresen még a jelenlétében is önfeledten gúnyolták ki. A hangját sem lehetett hallani, meg sem fordult a fejében, hogy visszavágjon valamivel. Nem akart olyan lenni, mint ők. És valahol mélyen úgy érezte, jogosan utálják. Hiszen ő is utálta saját magát.

   Felsőben időnként már nem bírta tovább tartani magát, és az iskolában tört ki zokogásban, mindenki szeme láttára. Nem egyszer bőgve ment haza, de mindig rendbe szedte magát, mielőtt belépett volna az ajtón, mert elég baja volt az anyukájának nélküle is. Ezeket soha nem mondta el senkinek - az apukáját mindig is hidegen hagyta, mi volt vele, a bátyjával akkoriban nem volt túl szoros a kapcsolata a kor- és nemkülönbség miatt, az anyjának pedig elég volt a saját baja is.

   Volt egy fiú - ő volt az első szerelme -, akiért szinte egész általánosban odáig volt, de a lány mindig is túl magába zárkózó és csendes volt, így szóba sem jöhetett, hogy esetleg legyen köztük valami. Közben megismert egy nála idősebb srácot, akibe beleszeretett, és azt hitte, ő is belé, mert csókokkal és szép szavakkal áltatta, de valójában csak a teste kellett neki, hogy egy újabb rovátkát véshessen az ajtófélfájára, ahol a nőit számolta.

   A középiskolába már úgy lépett be, mint egy élőhalott. Egy kilencvenéves vénemberben több életkedv volt, mint benne. Legszívesebben sosem ment volna emberek közé, mert elege volt abból, hogy ő mindig, mindenkiért kiteszi a szívét is, csak azért, hogy mindenki egy késszúrással viszonozza. Elege volt abból, hogy kinevetik, és ő azt sem érti, mit csinált rosszul. Rég nem éltek már benne remények, álmok, sőt, soha semmin nem szomorodott el vagy húzta fel magát, mert már nem maradt semmije, amivel érezni tudott volna ilyesmiket. Örökké  közömbös volt; a mosolyai sosem érték el a szemeit.
   Ennek ellenére talált magának négy, a nővéreiként szeretett barátot, akik egymás után mind összetörték a szíve maradványait. Közben ismét szerelmes is lett, pedig meg volt győződve róla, hogy ő ilyesmit már nem tud érezni. Próbálta kiölni magából ezt, mert tudta, hogy ugyanolyan értelmetlen, mint az összes addigi szerelme volt - fölösleges gyötörnie magát, hiszen őt úgysem szeretheti soha senki. Miért is szeretné? Mit volt rajta szeretni? Külsőleg és belsőleg is ocsmány volt, egyetlen jó tulajdonság vagy tehetség nélkül. Nem tervezte a jövőjét, nem álmodozott, nem kért az élettől a halálon kívül semmit - kinek kellett volna egy ilyen élőhalott?

   A gimnázium négy évét is azzal töltötte, hogy ott segített az osztályának, ahol csak tudott. Ha valaki hiányzott, ő volt az első, aki elküldte neki, amiről lemaradt. Ha valaki nem írt házit, ő odaadta neki a sajátját. Nem egyszer gyakorlatilag ő írta meg a többiek háziját. Tucatjával dolgozta ki az egyik kötelező olvasmány idézeteinek filozófiai háttereit, mert az osztály többi tagjának túl elvont volt a történet, és ő nem akarta, hogy megbukjanak. Egész kilencedikben azt mesélte otthon, hogy ő imádja ezt a sulit, ezt az osztályt, mindig jól érzi magukat velük. Aztán - ha naiv fejével esetleg más hitbe ringatta volna magát - kíméletlenül az orra alá dörgölték, hogy ez az érzés nem kölcsönös: csak ő szereti az osztálytársait; ők azt kívánják, bár ne lenne az osztály tagja. Azóta sem tudta megérteni, mit csinált rosszul, hogy mindenki gyűlölte, akinek csak jót tett.
   Mindeközben egészen pici kora óta rettegve ment haza, mert nem tudhatta, mikor veszi ezredszerre is kezdetét egy rémálom. A szülei ki nem állhatták egymást, de nem válhattak el - és kicsit sem felemelő élmény olyanokkal együtt élni, akik nem bírnak meglenni egymás közelében. A lány mindig egészen apróra húzta össze magát, ha be kellett lépnie a lakásba, mintegy előre felkészítve magát az első üvöltés felharsanására. Az állandósult veszekedések, üvöltözések, tárgyak egymáshoz vagdosása a testvérét és őt is egy életre megbélyegezték.
   Gyakorlatilag nem volt ember a világon, aki igazán ismerte volna őt. Soha, senkinek nem nyílt meg; kezdetben puszta félelemből, később pedig már azért, mert tapasztalta, hogy amikor őszintén kimondja, mi jár a fejében, azzal fájdalmat okoz másoknak. A családja meg volt győződve róla, hogy tökéletesen jól van, miközben ő mindennap többször arról álmodozott, hogy végre összeszedi a bátorságát és talál valami gyors, minél fájdalommentesebb halálnemet magának. Tudta, hogy senkinek sem hiányozna egy olyan fogyatékos, kétbalkezes, naiv, lelketlen szörnyeteg, mint ő. Neki meg főleg nem hiányozna az élet, hiszen az élet eddig ami kevés jót adott neki, azt is rövidesen keserű hamuvá változtatta, hogy a lány még azt is megbánja, hogy valaha boldogságért rimánkodott. De egy idő után már nem rimánkodott semmiért. Egy két - sánta - lábon járó élőhalottá lett, akit már az atyaúristen sem menthetett volna meg a saját démonaitól, még akkor sem, ha létezett is valaha.
   A lány halálának pillanatában riadtam fel az álmomból, és a könnyeimet törölgettem, de azok az örömtől voltak, hogy a lány, akiről álmodtam, végre megpihent. Végre boldog, és már az is marad.

Ranunculus

Tudod, mikor először találkoztunk, én már rég egy roncs voltam;

Nem is tudom, mikor megszólítottalak, mire számítottam.

Talán csak a reményt nem tudtam még kiölni magamból végleg,

És voltam annyira önző, hogy mindennek tudatában is kezdeményezzek.

Pedig tudtam, hogy nem lenne szabad kötődni kezdenem senkihez,

Mert annál több ember életét keserítem meg fölöslegesen.

De volt benned valami, ami miatt ezt figyelmen kívül hagytam;

Hozzászokhattam volna magányhoz, mégis rettegtem a gondolatára.

De legfeljebb azt bántam meg, amit az első perctől megjósoltam,

Mert én nem érdemeltem azt a felfoghatatlan csodát, ami te vagy.

Bebizonyosodott, hogy, míg te egy álomszép fénysugár vagy nekem,

Addig én neked egy feneketlen, sötét kút, amitől csak szomorú lehetsz.

És persze hiába próbálkoztam: ahogy semmi, úgy az sem jött össze,

Hogy a sötétségből, ami bennem él, minél kevesebbet mutassak neked.

Hiába igyekeztem befogni a számat, valahogy sosem sikerült;

És mindig túl későn tűnt fel, hogy olyankor te is velem merülsz.

Amikor sorra csúsztak ki a számon a valódi gondolataim,

Azzal akaratlanul is mindig rángattalak a szakadékomba téged is;

Amikor például dalszövegrészleteket küldtem a kedvenc zenéimből,

Attól a te életkedved is napról napra fokozatosan összedőlt.

Mikor a lassú, borsónyi agyam felfogta ezt, végleg elkussoltam,

Hogy többé már nehogy bántsalak, nehogy kínozzalak.

Hogyan is lennék képes pont a fogadott nővéremet tönkretenni;

Ha egyszer ő az, aki nekem erőt ad, nem kéne egy ronccsá rombolni.

De mire észbe kaptam és inkább leléptem a közösségi oldalakról,
Hogy se írásban, se szóban ne érhessen el hozzád a kínom a felszín alól,
Addigra - ahogy már egyszer rég megjósoltam - te is lemondtál rólam,
És inkább a pad szélére húzódtál, hogy a hangomat se halljad.

Aztán egyre kevesebbet beszéltünk; te kerülted még a pillantásomat is,
Én meg, nehogy tovább gyötörjelek, féltem már megszólalni.
Nem tartott sokáig, és elültél mellőlem, konkrétan levegőnek néztél,
Így csak távolról nézhettem, ahogy másokkal, jó emberekkel nevettél.

Így hát megint eltűnt egy fénysugár mellőlem, az árnyékok közül,
És ennyi erővel akár ott is maradhattam volna teljesen egyedül.
De, tudod, vannak olyanok, akikért nem kár, ha sötétben halnak meg;
Elvégre nem lehet mindenkinek a ragyogó napfényen a nyughelye.

Viszont már rájöttem, hogy valójában ez így a lehető legjobb.
Talán így volt megírva a sorsunk már azon a legelső napon.
Az is lehet, hogy akkor pecsételődött meg, mikor osztályt váltottál,
Hiába tudja az önzetlenebbik részem, hogy azzal jó döntést hoztál.

Talán azóta sodródtunk egymástól egyre távolabb, de, mint mondtam,
A racionálisabb részem ennél már nem is lehetne boldogabb.
Elvégre, ha végig mellettem maradsz, talán teljesen tönkreteszlek,
Így viszont megmenekültél, hisz én többet el nem érhetlek.

Először az életben ideje önzetlennek lennem és elengednem téged,
Hogy nyugodtan, boldogan, egy ilyen hulla nélkül élhesd az életedet.
Ezért, ha esetleg eszedbe jutott volna - amit kétlek -, könyörgöm,
Ne legyél már többé soha a sötétségtől, a hidegtől őrizőm!

Sosem érdemeltem sem az életet, sem olyan barátot, amilyen te vagy;
Ezt az egyet biztosan nem tudja nálad, élet, senki jobban.
Szóval biztos nem fog fájni, ha azt mondom: elengedheted a kezem.
Nem kell többet magadhoz ölelned. Ne ments meg, kérlek!

Nem akarlak megint bántani! Nem akarom látni az arcodon a fájdalmat,
Amikor valami olyasmit mondok, amit sosem lett volna szabad!
Nem akarom, hogy továbbra is reménytelenül küzdj értem,
Értem, a reménytelen nyomorultért, aki ezt úgysem érdemlem.

Te mindenből a legjobbra vagy érdemes, és lássuk be: az nem én vagyok.
Nem baj, ha elveszítelek téged is; egy ezredik testvérnek tartott barátot.
Nem mintha ezentúl nem szeretnélek testvéremként, nehogy azt hidd -
Egész életemben könnyen ment; ezentúl is fogok tudni viszonzatlanul szeretni.

Igen, rohadtul fáj, de ha valamihez, hát a fájdalomhoz hozzászoktam már,
Ezért nem halok bele abba, hogy elengedlek, hadd élj nélkülem tovább.
Két dolog vigasztal: az, hogy neked nem fáj úgy, mint nekem,
És az, hogy így lesz a lehető legjobb mind a kettőnknek.

Nekem eggyel kevesebb ember tönkretétele szárad a halott lelkemen,
Neked eggyel kevesebb ember jelent fekete lyukat az életedben.
Így talán már érted, miért nyugodtam bele abba, hogy vége van:
A saját anyámnál jobban ismersz - ha valaki, hát te érted a szavaimat.

Ez lenne hát az iszonyú "búcsúajándékom", bár, gondolom, már rájöttél.
Pénzem és kézügyességem nincs, szóval nem jöhetett szóba egyéb.
Így is híres vagyok már a borzalmas ajándékaimról, ezért nem nyom,
Ha még eggyel bővül a lista. Úgyis mindegy volt már, mit adok.

Csak egy dolgot kérek az "Istentől", aki amúgy sosem hallgatta meg az imáimat:
Legalább te hadd lehess boldog, ahogy én az voltam egy ilyen baráttal!
A te életedben csak olyan csodák legyenek, mint amilyen te vagy nekem:
Ilyen gyönyörű, hibáival is tökéletes, erős, örökké megmosolyogtató, jó ember!

Bár lehetne egy kívánságom egy mesebeli dzsinntől, hogy megkérhessem:
Te örökké csak boldogan mosolyogj, nevess és viszonzottan szeress!
Hogy megkérhessem, maradj mindig olyan, amilyen most vagy:
Ilyen páratlan, pótolhatatlan, felülmúlhatatlan, életet adó csoda!